eredménynövekedést, mindössze 8 százalékot – ennyit tudtak elérni a Budapesti Értéktőzsde felsőházába tartozó társaságok kilenc hónap alatt.
Miért vennének részvényeket a nyugati intézményi befektetők egy olyan piacon, ahol sem dollárban, sem pedig reálértékben nincs növekedés? Ezt a kérdést sokan felteszik a fentiek ismeretében, és persze rögtön arra jutnak, hogy a kormányzati beavatkozások és a magyar piac csekély mérete mellett immár baj van a fundamentumokkal is. S gyorsan le is vonják a következtetést: szomorú hónapok elé néz a Budapesti Értéktőzsde.
Csakhogy, a tőzsdék hangulatát nem statisztikusok határozzák meg, és számolni is többféleképpen lehet. Példának okáért nem kevesen a magyar piacon is dollárban figyelik a nyereségnövekedést, és emiatt általában megkongatják a vészharangot, mondván: zöldhasúban számolva már erőteljes visszaesésről van szó. Hasonló módon közelítve azonban akár a német és a francia piacot is temethetnénk.
Mindezek után miként értékelhető a forintban elért 8 százalékos nominális növekedés, ami reálértékben 2 százalék körüli csökkenésnek felel meg? A magyar piac kis mérete miatt lényegében sehogy. A Budapesti Értéktőzsde ugyanis a kibocsátók összesített eredményei szempontjából is a négy nagytól (Matáv, Mol, OTP, Richter) függ. Közülük pedig a Mol az idén alig fele akkora nyereséget ért el, mint egy éve. Azt ugyan mindenki tudja, hogy ez nem a Mol tevékenységének közvetlen következménye, hanem a kormányzat gázárképzési rendszeréé, de odáig mégis kevesen jutnak el, hogy ezt mint “rendkívüli tételt” figyelembe vegyék akár a Molnál, akár az összesített adatok számításánál. Pedig a Mol gázüzletági vesztesége az összesített adatokban is meghatározó: ha a tőzsdei felsőház 174 milliárd forintos adózott eredményéhez hozzáadunk 50 milliárd forintot (a gázüzletág 80 milliárd forintos veszteségéből levonva a magyar kitermelés nyereségét és az adót), már 38 százalékos növekedést kapunk.
Ezek után nyilvánvaló: az összesített eredmények változásából badarság következtetéseket levonni. Ráadásul olyan alapkezelő csak a mesében van – Londonban nemigen akad -, aki önmagában a nagy összesített eredménynövekedési dinamika miatt ész nélkül megveszi egy adott piac vezető részvényeit. Fontosabbak számukra a makroadatok és az egyes cégek fundamentumai. Az előbbiek pedig összességükben megfelelőek, sőt közép-európai összehasonlításban kifejezetten jók. Az egyes cégek fundamentumai és kilátásai pedig – hasonlóan a legtöbb piachoz – nálunk is vegyesek.
Ha a fundamentumok ennyire nem orientálnak a piac általános megítélésében, akkor mi számít – kérdezhetnék. A válasz pedig egyszerű: a magyar piac fő hátránya hosszú távon az, hogy kicsi, ezért nem is reményteli a jövője, rövid távon pedig attól szenved, hogy az “amerikai piac ideges”. Így a befektetőknek az itteni negyedéves eredmények helyett Amerikára érdemes inkább figyelni. –
