Ha a világ minden közgazdászát egy sorban egymás után fektetnénk, a sor vége akkor sem jutna el a következtetésig – idézi G. Bernard Shaw tréfás megállapítását Makroökonómia című könyvében N. Gregory Mankiw. Az ír származású Nobel-díjas angol író e szellemes megjegyzését azonban az amerikai Harvard University professzorának éppen ez a munkája cáfolja: inkább az a baj, hogy a közgazdászok elemzésik alapján számos, homlokegyenest eltérő következtetésekre jutottak. Méghozzá a nemzetgazdaságtan (egyik) legfontosabb területén, a követendő gazdaságpolitikát illetően. Ezért is tartja az illusztris szerző műve fő céljának: segíteni a szakembereket abban, hogy minél jobban megismerjék és megértsék a gazdaság működését. Ezt a méltánylandó feladatot szolgálja az a számtalan elemzés, tanulságos fejtegetés, amelyek részletesen taglalják a nemzeti jövedelem előállításának és elosztásának, a gazdasági növekedés, a munkanélküliség, a pénz és infláció lényeges összefüggéseit és mutatóit.
Ez a vázlatos áttekintés csupán szerény ízelítőt adhat e rangos, igényes és sokszínű könyv témáinak széles választékából. A szerző érdeme, hogy a polgári közgazdaságtan legismertebb képviselőinek nézeteit alaposan és részletesen bemutatva is objektivitásra törekedett és közülük egyiket sem tartja egyedül üdvözítőnek. Ügyel arra is, hogy elválassza egymástól a gyakran egybemosódó rövid és hosszú távú gazdasági folyamatokat. Az elemzések és vizsgálódások alapja és kiindulópontja – és egyben a mintája – az Egyesült Államok hatalmas gazdasága. Ezért jó néhány, főleg a gazdaságpolitikával kapcsolatos megállapítása egy olyan kicsi és nyitott, a “nagyoktól” erősen függő gazdaságban, mint a miénk, megfelelő óvatossággal kezelendő és értelmezendő. Ezek a fenntartások a legkevésbé sem csökkentik e nagyívű, átfogó munka értékét és hasznát.
Megkülönböztetett figyelmet érdemel a könyv epilógusa és egyben összefoglalása arról, “amit tudunk, és amit nem tudunk”. Itt összegzi a szerző a gazdaságpolitika alakításában alkalmazható következtetéseket, tanulságokat, amelyeket a közgazdászok többsége elismer. Kiemeli azt az elvet, hogy hosszú távon az ország kibocsátóképessége határozza meg a lakosság életszínvonalát, egyébként a gazdálkodás célját és értelmét. Szól a gazdasági termelőképesség növekedésének különféle módjairól, így a nemzeti megtakarítások szaporításáról, az oktatás színvonalának emeléséről, a technikai haladás előmozdításáról. Megemlíti azt is, hogy hosszú távon nincs közvetlen kapcsolat a tartós infláció és a tartós munkanélküliség között. Ugyanakkor kiemeli: a monetáris és fiskális politika irányítóinak szem előtt kell tartaniuk, hogy rövid távon átváltási kapcsolat áll fenn az infláció és a munkanélküliség között (lásd Phillips-görbe). Ezt követően néhány sokak által vitatott, eldönt(het)etlen kérdésről esik szó. Például: Törekedni kell-e egyáltalán a gazdaságpolitikának a gazdaság stabilizálására? Némelyek ugyanis meglehetősen szkeptikusan nyilatkoznak a stabilitás célszerűségéről, és inkább a passzivitás mellett törnek lándzsát. Mi több: a gazdasági ingadozásokat egyenesen a gazdaság részéről a technikai változásokra adott optimális válasznak vélik. De nincs egyetértés a szakemberek között a költségvetési deficit szerepének, súlyosságának megítélésében sem. Vannak ugyanis, akik ezt a nemzetgazdaság komoly betegségének tekintik, mások viszont egyáltalán nem tartják veszélyes jelenségnek.
Végezetül: elismerés illeti ennek a terjedelmes tankönynek közérthető nyelvezetét, szabatos stílusát, áttekinthető felépítését, továbbá a lényegretörő összefoglalásokat, a szellemes esettanulmányokat, a részletes tárgymutatót és nem utolsósorban a szövegben említett számos szakkifejezés és fogalom rövid és világos magyarázatát és meghatározását. –
