– e szlogen jegyében sajátos verseny folyik az uniós támogatásokról a csatlakozni kívánó államok és Brüsszel között. A viadal lényege: melyik régió az elmaradottabb, hová pumpáljon több tőkét az Európai Unió annak érdekében, hogy megvalósuljon az integráció egyik fő célja és egyben eszköze – a tagállamok közötti kohézió. A tagjelöltek úgy próbálják kialakítani a belső határokat, hogy minél alulfejlettebb régiókról adhassanak számot Brüsszelben. Kár szépíteni, a relatív hátrányból így próbálnak meg előnyt kovácsolni. Magyarország is arra számít, hogy minden hazai régió “sikeresen” alulmúlja majd az átlagos uniós GDP 75 százalékát.
A csatlakozási tárgyalásokon folyó vita, amely a múlt héten kezdődött Brüsszelben, elsősorban a régióbeosztásról és a szubvenciók odaítélésének bázisévéről szól. Főleg e két paramétertől függ ugyanis, hogy – a hazai igényeknek megfelelően – minden régió rajta lesz-e a támogatottak listáján. Ennek érdekében térképészeti trükköket mutat be a kormányzat: az átlagos uniós GDP 88 százalékán álló, s ezért a szegénységi rostán kihulló Budapest például – a közhiedelemmel ellentétben – a magyar tárgyalási javaslatban éppen ezért nem szerepel önálló régióként. Egyelőre azonban nincsenek véglegesen kijelölt régióhatárok; már csak azok képlékenysége miatt sem ildomos előre az uniót vádolni a támogatások esetleges megnyirbálásáért.
Persze a tét nem kicsi. A tagjelöltek a felzárkózási (strukturális és kohéziós) alapokból még ebben a költségvetési periódusban – tehát 2006-ig – 40 milliárd euróhoz juthatnak. (Ehhez jön még a 12,5 milliárd eurós agrárszubvenció.) Egyáltalán nem mellékes körülmény, hogy ezek a summák másra nem költhetők el, teljesen alaptalanok tehát azok az aggodalmak, amelyek azt sugallják: a belépés után az új tagok zsebe üres maradhat. Az már más kérdés, hogy a normatív elosztás a maga teljességében megvalósulhat-e. Ez leginkább attól függ, hogy 2006-ig hány állammal bővül az unió.
Naivitás persze azt gondolni, hogy a jelenlegi tagállamok egyformán támogatják az új tagok felzárkózását. A csaknem 9 százalékkal szárnyaló Írország például évi 2 százalékpontos növekedéstől eshet el, ha nettó befizetővé válik. És míg a mára gazdaggá lett szigetországban ez nem végzetes érvágás, addig a többi nettó haszonélvező államban ugyanez komoly galibát okozhat.
A finanszírozási kérdésekről valószínűleg még sokáig nem lesz egyezség, jó lenne azonban, ha a magyar integrációs politika sikerét nem azon kellene lemérni, sikerül-e minél szegényebbnek mutatkoznunk a külvilág és önmagunk előtt. –
