Kedvelt publicisztikai fogás a politikai párhuzaimok felállítása. Amerikában az ország alapító atyjaként George Washingtont tisztelik; Abraham Lincolnt pedig olyan mártírként, aki a polgárháború megnyerésével elérte az ország egyben tartását.
A vezető politikusok összehasonlítása végett az elemzők gyakran “átlépik” az országhatárokat. A brit Margaret Thatcher és az amerikai Ronald Reagan visszaszorította a túlburjánzó jóléti rendszert – hasonlatosan ahhoz, miként annak idején Nagy Károly császár védte Európát a mór betolakodóktól. Clinton elnök és Blair jelenlegi brit kormányfő pedig egyaránt abból merített népszerűséget, hogy a választók túlzottnak ítélték a reagani/thatcheri jobbratolódást.
ÜTKÖZŐPONTOK. A politikai kilengésekben persze nem csupán egyes vezetők személyiségi jegyei játszanak szerepet. A választások kimenetelében mindig befolyásoló tényezők voltak és maradnak az osztályérdekek, no meg a nacionalizmus. Amikor 1932-ben Hoover addigi elnök veszített Roosevelttel szemben, abba nyilvánvalóan belejátszott egy új karizmatikus vezér iránti vágy, s Roosevelt ezt utóbb be is váltotta a német, olasz és japán imperializmus legyőzésével. A gazdaságtörténetbe New Deal néven bevonult vegyes gazdasági rendszer értékállósága azonban nemcsak az elnök zsenialitásának tudható be. Mint közgazdász, én a szegények és az alsó középosztálybeliek tömegei, illetve a magas keresetűek kevésbé népes rétegének érdek-összeütközésében látom a fenti szisztéma örökérvényűségét.
Az osztály földrajzilag nem behatárolható kategória. Németországban, Nagy-Britanniában és az európai kontinens más államaiban egy évszázada szakadatlanul küzdenek egymással a hatalomért a szociáldemokrata pártok a jobbközép kereszténydemokrata pártokkal. A második világháború utáni Japánban a kormányzati pozíciót a számtalan balra húzó töredékpárttal szemben sokáig birtokló liberális demokraták (LDP) a parasztság és a vállalati szféra érdekeit igyekeztek megjeleníteni. Dél-Koreában pedig hosszú története van az üzleti lobbi és a katonai rezsim közötti összetűzéseknek.
Amikor Clinton 1992-ben legyőzte Bush addigi elnököt, majd 1996-ban megtartotta posztját Bob Dole-lal szemben, illetve most, amikor Al Gore és az ifjabb Bush már biztos jelöltként készül az őszi megmérettetésre – nos mindegyik párosra elmondható, hogy egy főként az átlag alatti vagyonú és keresetű rétegekért tenni igyekvő demokrata párti politikus állt, áll szemben egy jobbára az átlag feletti jövedelmi helyzetűek érdekeit képviselő republikánussal.
Nem igazán szeretjük azonban, ha ezt az alapvető igazságot – amely már a köztársaság kezdetei, a Jefferson kontra Hamilton-Adams vita óta nyomon követhető – túlságosan az orrunk alá dörgölik. Különben is, mindig vannak kiegészítő tényezők, amelyek eltérítik a folyamatokat az osztályérdekek egyenes vonalú követésétől: a farmerek érdekei, az abortuszhoz és a homoszexualitáshoz vallási okok miatt eltérő hozzáállás. Ezek önmagukban nem lennének igazán szignifikáns “defektusok”, ám a politikusok felismerték, hogy játszmáikban jól felhasználhatóak saját céljaik eléréséhez.
A legkiterjedtebb adómérséklést, a “legkisebb államot” ígérő pályázó, a milliárdos Steve Forbes ugyan már kiesett a republikánus elnökjelöltségért folyó harcból, ám az immár biztosnak tekintett befutó, George W. Bush is nagyobb mértékű tehercsökkentést dolgozott bele a választási programjába, mint demokrata párti ellenlábasa. E téren megismétlődik az 1992-es és az 1996-os versenyfutás, de ugyanez érvényes a XX. századi tory-munkáspárti küzdelmekre Nagy-Britanniában.
AMIT AMERIKA MEGÚSZOTT. Az elmúlt évekre visszatekintve – utólag persze könnyebb – ma már nyugodtan kijelenthető: ha 1996-ban Dole belevághatott volna adócsökkentési programjába, az nem tett volna jót Amerikának. S nem pusztán azért, mert azok számára helyezte kilátásba a legtöbb kedvezményt, akik már amúgy is a legjobb helyzetben voltak, hanem mert a csaknem teljes foglalkoztatottság melletti feszített gazdasági helyzetben egyrészt további lökést adott volna a fogyasztási láznak és a kamatemelkedésnek, másrészt – ezzel összefüggésben – még jobban felfűtötte volna a gazdaságot, közelebb hozva az infláció meglódulásának veszélyét. (Mellesleg a Dole-féle adómérséklés az 1996-1999-es időszakban szöges ellentétben állt volna a konzervatív makroközgazdászok egyik ismert műhelyében kidolgozott Taylor-képlettel is, leszámítva azt az inkább a vágyálmok világába tartozó eshetőséget, hogy a bevételek apadásának megfelelő mértékben faragtak volna le a kiadásokból is.)
Sajátos módon a mai amerikai “túlfoglalkoztatás” mérsékli – még a gazdagok számára is – az adókedvezmények vonzerejét. Ennek ellenére bizonyosra veszem: a republikánus elnökjelölt nem tévesztheti szem elől azt a körülményt, hogy a győzelmét szolgáló pénzek mögött azok a lobbik állnak, amelyek a bér- és tőkejövedelmek, az ingatlanok felső adósávjainak csökkentésén ügyködnek. A politika vezérelve ugyanaz, mint a bankrablásé: Kövesd a pénz szagát!
Közgazdászi hivatásom nem teszi lehetővé, hogy akár a gazdagok, akár a szegények mellett foglaljak állást. Demokráciában ebben a kérdésben (is) a választások a döntőek, s a szavazófülke magányában nekem is van lehetőségem az erkölcsi normáimnak megfelelő választásra. Amit azonban a közgazdászok megtehetnek, s meg is kell tenniük, az az, hogy tanácsokat adjanak, miként csökkenthetők a lehető legkisebbre az egyenlőtlenségek elleni, illetve az újraelosztásért folyó küzdelemből eredő károk.
NAIV JÓAKARÓK. Például azok az ifjú idealisták, akik tavaly Seattle utcáin tüntettek a Kereskedelmi Világszervezet által szorgalmazott szabad kereskedelem és globalizáció ellen, egyértelműen jót akartak tenni a fejletlen államok szegényeivel. Ám amennyiben teljesülne az a követelésük, hogy az alacsony egy főre jutó GDP-jű államokban is legyen jóval magasabb a minimálbér, az végső soron inkább rontaná esélyeiket a gazdasági növekedés, az életszínvonal javítása, valamint az átlagos életkor feljebb tornászása terén.
A fejlettebb államokban a szakszervezetek jobbára az alsó középosztályok érdekeit képviselik, nem pedig a gazdag elitét. Dicsérendő és természetes. Azonban a szakszervezeti aktivisták többsége protekcionista beállítottságú; a minimálbér emelését sürgetik bel- és külföldön egyaránt, emellett olyan szigorú környezetvédelmi szabályozást követelnek Ázsiától, Afrikától és Latin-Amerikától, mint a gazdag Észak-Amerikától vagy Nyugat-Európától. Kérdezem tehát: javulna-e a világ egészében a termelékenység, illetve növekedne-e az egyenlőség, emelkedne-e az életszínvonal a Föld népessége legszegényebb 30 százalékának körében?
A gazdaságtörténészek és a mai gazdasági elemzők többségének válasza: Nem! Mint rámutatnak, nem vezet egyidejűleg gyorsan növekvő gazdasághoz és az egyenlőség magas fokát felmutató társadalomhoz, ha az állam mesterségesen igyekszik eltéríteni a piaci versenyt.
Ezért kell az arany középúton haladni, az pedig a vegyes gazdaság, másként megfogalmazva a piaci erők szabad érvényesülése és az állami szabályozás közötti állandó kompromisszumok eredője. Szerencsések tehát azok a demokráciák, ahol két erős párt – egy a cemtrumtól nem túl jobbra lévő, illetve egy onnan nem túl balra lévő – váltogatja egymás a hatalomban.
