Gyakorlatilag véget ért az amerikai elnökváilasztási harc első félideje az utóbbi nyolc nap eseményeivel.
Március 7-én, a “szuper kedden” tizenhat államban voksoltak arról, hogy demokraták és republikánusok kit emelnek majd pajzsra a nyár derekán tartandó jelöltválasztó gyűléseiken.
A múlt heti szereplés a demokraták vezető jelöltje, Al Gore alelnök számára inkább “koronázásnak”, mint csatának volt tekinthető, hiszen valójában nem volt olyan ellenfele, aki megszoríthatta volna.
ÚJ ENERGIÁK. Más volt a helyzet a papírforma szerint esélyes republikánus pályázó, ifjabb George Bush esetében. A Clinton előtti, legutóbbi köztársaságpárti elnök fiának vetélytársa, John McCain szenátor új energiát és új értékrendet injekciózott a köztársaságiak unalmasnak indult belső politikai párharcába. Most a pénz és az apparátus ereje mégis kierőszakolta a papírforma érvényesülését. A nyári pajzsra emelés és a Fehér Házért vívott végső novemberi párharc főszereplői így már biztosra vehetők: Gore kontra Bush.
A “szuper kedd” után két nappal a riválisok lemondtak a további küzdelemről és így a március 14-i, úgynevezett “déli kedd” formálissá vált. Gore igazíthat egyet a koronáján. Bush a Dél legfontosabb állama, Texas kormányzójaként ott hazai pályán indult, Floridában pedig öccse a kormányzó. Így visszalépések nélkül is mindketten favoritnak voltak tekinthetők.
Itt azonban búcsút kell venni a papírformától. Történt ugyanis valami a kampányban, ami az amerikai közéletben szinte páratlan, s talán lényegesebb még annál is, hogy végül majd novemberben ismét demokratapárti, vagy netán republikánus elnököt választ a világ leghatalmasabb országa.
Amerika külön világ, különleges politikai tradíciókkal. A pártok Európában megszokott, a közvélemény számára tájékoztatást adó definíciói ott érvénytelenek. Mégis, mintha valamilyen, persze jellegzetesen amerikai stílusjegyeket hordozó “európaizálódás” tanúi lennénk. Clinton karakterének minden ellentmondásával együtt alighanem úgy vonul majd be az amerikai politikatörténetbe, mint az ország első “szociáldemokratizáló” elnöke. Egész politikai magatartása sok ponton összekapcsolódott a globalizáció folyamatában erőteljesebben a piacgazdaság felé forduló angol és német szociáldemokrácia irányváltásával. Gore (tekintet nélkül a Clintonétól eltérő személyiségjegyeire) ugyanennek az amerikai típusú “szociáldemokratizálódásnak” az embere.
Lényegesen drámaibb a helyzet a republikánus oldalon. Ott Bush riválisa, McCain eleve azt hirdette meg, hogy harcba indul a “vasháromszög” (lobbik, milliárdos politikai szponzorok és az általuk korrumpált politikusok) szorítása ellen. Másik nagy haditette a sajátos amerikai vallási fundamentalizmus ellen indított támadása volt. A New York Times, amely a “szuper kedd” előtti napon deklarálta, hogy a republikánus oldalon McCain oldalára áll, ezt így fogalmazta meg: “Vakmerően és talán kockázatosan is, de ő az első jelentős köztársaságpárti politikus, aki szembeszállt a vallási jobboldallal, amely megfélemlíti a republikánus pártot… McCain lázadása friss fuvallatot, különös izgalmat és józan gondolkodást hozott az amerikai politikába.” Ha európai fogalmakat akarunk használni, McCain a józan konzervativizmus pozíciójából indított támadást az amerikai szélsőjobboldal legbefolyásosabb osztaga, az úgynevezett “keresztény koalíció” ellen. Vezetőit “az intolerancia ügynökeinek” nevezte, akik a két legutóbbi elnökválasztáson túszul ejtették a republikánus pártprogramot, s így felelősek a vereségekért. McCain rohama erősen vonzotta az el nem kötelezett, de alapjában konzervatív szavazókat; ezért tudott oly sokáig dacolni a “vasháromszög” és a “keresztény koalíció” által támogatott, eleve hivatalos jelöltnek tekintett riválisával.
VÁLTOZÓ STRATÉGIA? Minden sajátos eltéréssel együtt, ez is egy különös európaizálódás tünete. A Washington Post egyik leghíresebb kommentátora, félretolva az amerikai szisztéma jellegzetes fogalmi definícióit, európai párhuzamot használt: “Rádöbbentek, hogy a republikánus párt ugyanolyan típusú nehézségekkel küzd, mint amelyek a világ más részein a politika peremére szorítják a konzervatív pártokat.” Bármi is történjék novemberben, a “McCain-jelenség” hatására az amerikai konzervativizmus nagy pártját “újra ki kell találni”.
Ezért politikai stratégiájának átgondolására kényszerülhet a Bush-tábor. Leegyszerűsítve: választani kell az el nem kötelezett, de hagyományos gondolkodású rétegek és a bigott, de nagy hatalmú “keresztény koalíció” között, amely az amerikai fogalmak szerinti szélsőjobb legbefolyásosabb ereje. Ez szinte “európai” típusú dilemma, s talán eldöntésétől is függ, hogy a két pajzsra emelt melyike lesz a Fehér Ház lakója. –
