Melyik galéria a legnagyobb, kinek az árverésén született a legtöbb rekord, ihol érték el a legmagasabb leütési árat az elmúlt szezonban, és egyáltalán mennyire reálisak az 1999-es esztendő már-már csillagászati magasságokig emelkedő aukciós eredményei? A laikus pénzmosásról suttog, a kereskedő reklámcélú mesterséges árfelhajtással vádolja versenytársát, míg a muzeológus csak csodálkozik, és szemfényvesztő színháznak minősíti a budapesti árverési porond eseményeit.
Mielőtt megpróbálnánk igazságot tenni, vagy akár csak a dolgok valódi mozgatórugóit megkeresni – ami valószínűleg reménytelen vállalkozás is lenne a magunkfajta kívülállónak -, tekintsük át, mi történt 1999-ben, már legalább is a publikált számok tükrében. Ezek a számok a magyarországi műtárgy-kereskedelem soha nem látott lendületéről tanúskodnak. Az elmúlt esztendőben szinte teljesen átalakult a hazai árverési örökranglista (lásd táblázatunkat). Nyilvános árverésen több mint 150 alkotást vettek meg egymillió forint feletti áron. A top tízben elkelt képek összleütési ára 373 millió forintot tett ki, szemben a megelőző esztendei 189,5 millióval (1997-ben a tíz legdrágább festményért kalapácsáron 82,6 milliót, 1996-ban 44,5 milliót, míg 1995-ben 31,9 milliót fizettek a vevők).
“Aranykor van” – mondja erről az egyik legtekintélyesebb kereskedő, Kieselbach Tamás. A pénz előcsalogatja a legkiválóbb minőségű műtárgyakat, azok rekordárakat érnek el az árveréseken, ami további rejtett kincsek felbukkanását váltja ki. “Még mindig vannak tartalékok” – állítja Kieselbach, aki szerint a magyar festők derékhada alulértékelt, sok esetben azért, mert még nem jelent meg a piacon a “főmű”, amely azután divatossá teszi az adott művészt. Ma csak elvétve akadnak Ország Lili-, Kondor Béla-alkotások a piacon, s azok sem a legjobbak – hozza fel példaként a kereskedő -, de mindketten a legnagyobbak közé, akár a tízmilliós kategóriába emelkedhetnek, ha előkerülnek a mai ínyenceket megragadó képeik. “Most kell vásárolni, amíg még tart az árubőség, mert még néhány év, és a magyar gyűjtők magatartása is átalakul nyugati mintára, azaz a friss gyűjtemények konszolidálódnak, s a szerzemények hosszú időre eltűnnek a nyilvánosság elől” – véli Kieselbach Tamás, aki szerint, ha valaki akár csak pár esztendőre előre lát, nem tud rossz üzletet kötni.
Bármennyire is magasak a jelenlegi leütési árak, messze vannak a nyugati árszínvonaltól, pedig nem kevés az olyan magyar mű, amelynek minősége legalább olyan, mint a hasonló korú, nyugaton elismert alkotásoké. Ez magyarázza a külföldi vevők fokozódó érdeklődését a magyar műtárgypiac iránt. Az árveréseken elért rekordok többnyire megfelelnek a realitásoknak, a piac jelenlegi fejlettségének, bár azzal Kieselbach is egyetért, hogy néhány kirívó eset azért gyanakvásra ad okot, ezeknél joggal merül fel a kérdés: Vajon valódi vevő volt-e a licitáló?
Az árverezőházak 1999-es összforgalma egyébként 50 százalékkal lépte túl a megelőző évit, kalapácsáron meghaladta a 4,5 milliárd forintot. Hatalmas összeg hazai mércével, dollárban már kevésbé mutatós, alig 18 milliós, a nagyobb nyugati árveréseken jó esetben szerezhető meg ennyiért egyetlen divatosabb impresszionista alkotás (lásd a TOP 10-es világranglistát). Ha számba vesszük e forgalom után beszedett megbízási díjakat, akkor az aukciókat lebonyolító cégek kasszájába 1 milliárd forint közeli összeg került. De itt már rögtön feltételes módot kellene használnunk, mert a kereskedők többsége által felszámolt 20 százalékos jutalék csak a valóban eladott képek, tárgyak esetében lesz valós bevétel. Márpedig – bevallva, bevallatlanul – jó néhány esetben hiába koppant a kalapács az aukciós teremben, a vevő nem vitte el szerzeményét. Persze ennek a fordítottja is előfordult, legalábbis a kereskedők elmondása szerint a rendezvényt követő napokban megvettek olyan alkotásokat, amelyek iránt az aukciós közönség nem mutatott kellő érdeklődést.
Így azután némi fenntartással kell fogadni a fent említett összforgalmi adatot, miután az a galériák önbevallásán alapul. Ez utóbbiak pedig – és ebben a szakma teljesen egyetért – nem riadnak vissza apróbb kozmetikázástól annak érdekében, hogy jobb vevő- és beadócsalogató pozícióba kerüljenek a ranglistán. Az már más kérdés, hogy e jelenség megvitatásakor mindenkinek a más cégére jut eszébe.
A közölt adatok alapján felállított rangsor élére ebben az évben új szereplő került, ám a Kieselbach Galéria előnye csak minimális az eddigi ranglistavezetővel, a Nagyházi Galériával szemben (lásd táblázatunkat). Az egymással rivalizáló galériák előszeretettel fűznek kommentárt teljesítményükhöz. Az egyik azt hangsúlyozza, hogy alig néhány aukcióból tett szert a tekintélyes bevételre, a másik, hogy sokból, a harmadik a kiemelkedő színvonalú minőségi kollekcióra büszke, míg van, aki a széles közönség kiszolgálását, ennek megfelelően a bő áruválasztékkal való megjelenést tűzte ki célul. Persze ha mindezen szándékok világosan érzékelhetők lennének a kevéssé bennfentes, a műgyűjtést ma még ipari tanuló módjára űző hazai vásárló számára, akkor vélhetően kisebb jelentősége lenne a kereskedőválasztásnál a számmisztikának, azaz a különböző alapú, inkább a reklámot szolgáló, mintsem a valódi teljesítményt tükröző “legek” hangsúlyozásának. E tekintetben egyébként az immár a harmadik helyet magáénak tudó Polgár Galéria akciói váltják ki a legtöbb vitát, ellenérzést. Az eredeti foglalkozását tekintve színész Polgár Árpád a jelek szerint kiváló pszichológus is, aki az utóbbi egy-két évben rendszeresen gondoskodott piaci meglepetésekről. A Rippl-Rónai képek hamisítási botrányának kirobbanásával szinte egy időben – 1998 vége felé – 8,5 millió forintért árvereztek el egy képet, egy kalapos nőt, amelyről azóta is suttognak: több kerekedő állítja, hogy őt is megkeresték az árverés előtt e képpel, sőt akadt, akinek az aukciót követően is felkínálták a pasztellt. Miként az egész képhamisítási ügyben, a kívülálló ebben sem lát tisztán azóta sem. Tavaly tavasszal egy igazi ritkaság, egy Canaletto (Bellotto Bernardo Canaletto) 40 millió forintos leütésével adott témát a galéria a szakmának, amely azt is nehezen emésztette meg, hogy előzőleg Polgárék az árverésekre kibérelt MOM-kulturházból saját fedél, a Váci utcai reprezentatív (a volt Lupis-féle) irodába költöztették aukcióikat.
Az említett mű esetében azonban még több szakmabeli is Polgár mellé állt a kétkedőkkel szemben. Nem kérdőjelezték meg továbbá – legalább is hangosan nem – a tavaly 44 millió forintért leütött Rippl-Rónai-alkotást, a Lazarine portréját sem. Igaz, a kép védett volt, ily módon nehéz is lett volna hitelességében kételkedni. Ez esetben azon gyanúk sem igazolódtak be, miszerint esetleg nem volt valós tulajdonosváltás. Mint a Figyelő a Kulturális Örökség Igazgatóságán megtudta, a galériától beérkezett szabályos kérelem alapján bejegyezték a védett kép új tulajdonosát. (Az már csak külön érdekesség, hogy a 44 millióért leütött olajkarton szerepel az 1995-ös toplistán, mégpedig a második helyen, 4,6 millió forintos kalapácsárral, s az árverező akkor is a Polgár Galéria volt.)
A tavaly decemberi aukción, legalább is a számháborúban, Polgár megsemmisítő csapást mért a riválisokra, bár az is lehet, hogy ezzel öngólt is lőtt. Az év végi rendezvényen történelmet, bár sokak szerint kétes történelmet író kép előélete korántsem volt ismeretlen a szakma előtt, azon belül természetesen nem csak a kereskedők, hanem a kutatók, muzeológusok előtt sem. Ám ez utóbbiak véleménye, és az árverést megelőző szóbeszéd nem egészen ugyanarról szólt. A tudósok szerint minden alapot nélkülöző feltevés, miszerint az árverési katalógusban XVI. századi emiliai festő műveként feltüntetett, a szent családot ábrázoló, fára festett olajkép alkotója a németalföldi reneszánsz egyik legnagyobb művésze, Hans Baldung Grien lehet. A teljes történethez hozzátartozik, hogy ugyanezt a művet Polgár Árpád már két évvel ezelőtt is el akarta árverezni, akkori rendezvényének beharangozójaként többen kaptak olyan képeslapot, amelyen a németalföldi művész szerepelt alkotóként. Információink szerint akkor valakik meggyőzték őt, hogy Ferenczy Takács Zoltánnak a harmincas években megfogalmazott szakértői véleménye, amelynek alapján Grien lehetett volna a szerző, téves volt. A képet arról az árverésről visszavonták, és azóta vélhetően a galériában pihent.
A szóbeszéd azonban tovább élt, a mostani árverés időpontjában felerősödött, ráadásul a sajtó útján is terjedt az az információ, hogy a németalföldi művész képeiért akár 1 millió dollárt is adnak nyugati aukciókon. Mindez már lépésekre serkentette a hazai múzeumi hatóságokat is, s megszületett a bejelentés a kép védetté nyilvánításának folyamatáról. A látszat szerint azonban mindez nem tántorította el a közönséget, vagyis inkább azt a két ismeretlent, aki telefonon licitált a portékáért. Az eredmény ismert, 120 millió forintos leütéssel megdőlt a mindenkori magyar aukciós csúcs (Figyelő, 2000/1. szám). Ezt azonban már nem emésztette meg a szakma. A suttogás felerősödött, a visszafogottabbak csak művészettörténeti előzményeket említettek, mások egyenesen kijelentették, hogy a telefonos licit csak kamu volt, olcsó reklámfogás Polgár Árpádtól. Ha ez igaz, akkor lehet, hogy nem is olyan olcsó, hiszen egy ilyen érték árverezésének még akkor is tetemesek a költségei, ha a kalapács koppanása ellenére végül is visszamarad. Persze amennyiben a beadó történetesen maga az árverező, akkor lehet, hogy más a helyzet. (Hogy mit tartanak a képről a muzeológusok, s hogy mi is a kép mai jogállása, arról lásd Nyomkövetők című írásunkat az 50.oldalon.)
A múlt év eseményei a dolgok természetes rendje szerint érdektelenné válnak, mihelyst beindul az idei aukciós nagyüzem. A kerekek felpörögtek, egyes galériák már le is zárták a felvételt a tavaszi árverésekre, míg mások még javában gyűjtögetnek. Ezt teszi a piac legújabb szereplője, az Unió Aukciósház is, amelynek gründolásában egy, a szakmában jól ismert név, a volt bizományis Konrád Miklós is részt vett. Társaival – Detre Tamással és Ferenczy Lászlóval – a gyűjtő középréteg kiszolgálását fogalmazták meg célként. Reményeik szerint ezt világosan fogja tükrözni első, májusi aukciójuk kínálata, amelynek összeválogatásakor számolnak a realitásokkal, így például azzal, hogy a kiemelkedő minőséget forgalmazó festménypiac gyakorlatilag telített. Az általuk eladni szánt kollekcióban a középkategóriás festmények mellett jó minőségű bútorok, ékszerek, és kiváló kvalitású műtárgyak, porcelánok, üvegáruk, és nem utolsósorban ezüstneműk várnak a közönségre. Konrád Miklós számításai szerint amennyiben az eladott tételek összleütési ára eléri az eredetileg felkínált teljes anyag kikiáltási árát, azaz a 30-40 millió forintot, árverésük már nullszaldós lesz. “Aki ennél jobb eredményt képes elérni, az már megél a piacon, s erre bizonyosan van esélyünk” – mondja.
Virág Judit, a MűTerem Galéria irányítója már messzebbre tekint. Szerinte manapság egy árverés megrendezésének költségei – persze úgy, ahogy ő csinálja – 17-20 millió forintra rúgnak. Ebbe az összegbe belefér a katalógus előállítása, a terembérlés, a biztosítás, az őrzés, az installáció, tanulmányok készíttetése, de a reklám már nincs benne. Éppen ez magyarázza üzletpolitikáját, hogy 200 ezer forint alatti értékű képpel már nem is foglalkozik, miután úgy számolja, hogy az egy-egy képre vetített költség elérheti a 60-80 ezer forintot. Persze ő lehet válogatós, mert bár a különböző toplistákon nem szerepel az első helyen, vitathatatlanul az egyik legsikeresebb szereplője az árveréseknek. A sikert minden bizonnyal szakmai körültekintésének köszönheti, míg üzleti ügyekben megbízható társra támaszkodhat Törő István személyében. Idei első aukciójukra április elején kerül sor, az anyag összeállítását már befejezték, a katalógus is hamarosan elkészül. Választékukból ezúttal egyetlen képet emelnénk ki, amelynek a története is érdekes. Munkácsy Mihály Tanulmányfejek című alkotásáról van szó, amely a Krisztus a Pilátus előtt című alkotás előzménye. Az Andrássy-Károlyi-gyűjteményből származó festményt 1945-ben a szovjet csapatok elhurcolták, majd egy politikai gesztus eredményeként a hetvenes években visszakerült Magyarországra, hogy azután több hasonló sorsú műalkotással egyetemben magyar múzeumi kollekciók részévé váljon. Az Andrássy-örökösök fáradozása, hogy visszakapják a családi gyűjtemény fellelt darabjait, tavaly részsikert hozott, és a magyar állam két képet megvett tőlük a közgyűjtemények számára, míg másik kettőt, amelyek közül az egyik a most 4,5 millió forintos kikiáltási áron árverésre kerülő mű, visszaadott jogos tulajdonosainak.
