George Bernard Shaw eredetileg csak honfitárisairól írta: “az angol ember azt gondolja magáról, hogy erkölcsös, pedig csak zavarban van”. Ez a zavar a napokban nemzetközi érvényűvé vált. Mégpedig azért, mert a hajdani brutális diktátor, Augusto Pinochet sorsa körüli végjátékot a zűrzavar ugyanolyan ködfelhője borította, mint amely 1998. október 16-a, az ex-diktátor londoni letartóztatása óta az ügyet mindig is körülvette.
Tizenöt havi jogi huzavona után január 11-én Jack Straw brit belügyminiszter egy orvoscsoport szakvéleménye alapján jelezte, hogy döntött: miután a 84 esztendős tábornok egészségi állapota lehetetlenné teszi, hogy bíróság elé állítsák, a maga részéről kész engedélyezni Pinochet hazatérését Chilébe. A magukat erkölcsösnek valló kormányok dilemmája ezzel új szakaszba lépett.
ÁLTALÁNOS ZAVAR. Zavarban voltak az angolok. Hiszen a Lordok Házának kijelölt bírái két ízben is úgy döntöttek, hogy a letartóztatás jogszerű volt, s az ex-diktátort ki lehet adni Spanyolországnak, hogy ott bíróság elé álljon. Ugyanakkor azonban Pinochet Anglia támogatója volt 1982-ben, az Argentína ellen vívott falklandi háborúban, s Tony Blair miniszterelnök, aki meghirdette “az etikus külpolitika” elvét, szigorúan ragaszkodott a jogi korrektséghez, miközben elemi politikai érdeke, hogy szabaduljon a kényelmetlen vendégtől.
Zavarban volt a madridi kormány is, hiszen a lavinát elindító spanyol vizsgálóbíró jogosan lépett – viszont a Franco-diktatúrából a ma már szilárd parlamenti demokráciába való áttérés ott is úgy történt, hogy a “múlt embereit” sohasem állították bíróság elé.
Zavarban volt Washington, amely annak idején bűnrészes volt a Pinochet-vezette katonai puccs támogatásában, de most immár hivatalosan a “humanitárius intervenció” és a diktátorok bíróság elé állításának híveként lép fel.
És végül: zavarban van Chile, amely 1990-ben büntetlenséget biztosított Pinochetnek. A brit belügyminiszter döntése éppen két elnökválasztási menet között érte. Az első menetben a kormányon levő centrista koalíció szocialista jelöltje és a jobboldal embere között csaknem egyenlő arányban szakadt ketté az ország. Január 18-án bebizonyosodott, hogy a Pinochet-ügy új fordulata a jobboldalnak árt. A koalíció jelöltje győzött és huszonhét éve, Allende meggyilkolása óta először – kereszténydemokrata államfők után – ismét szocialista elnök költözik a Moneda palotába.
A zavar azonban megmaradt. Hiszen a megbékélés érdekében éppen a középpárti koalíció biztosított annak idején büntetlenséget Pinochetnek. Kérdés, hogy most a választási győzelem után ezt a határozatot robbanásveszélyes társadalmi feszültség gerjesztése nélkül meg lehet-e változtatni.
A Pinochet-ügy így az újszülött évszázad elején új formában és eddig nem tapasztalt élességgel veti fel az ősrégi dilemmát: erkölcs, nemzetközi jog és politikai érdek konfliktusát. A nemzetközi jogban fordulat következett be. Általánosan elfogadottá vált, hogy a volt diktátorok gyilkosságaikért és politikai bűntetteikért nem élvezhetnek immunitást. Ennek bizonyítéka, hogy Spanyolországon kívül Franciaország, Belgium és Svájc is követelte Pinochet kiadatását. Straw bejelentését követően még csaknem két hétig kemény harc folyt azért, hogy megakadályozzák Pinochet visszatérését Chilébe (ez a küzdelem lapzártakor is tart).
Elméletben a világ elérkezett odáig, hogy – egy francia politológus szavaival – a “kegyetlenségek elkövetői nem bújhatnak többé el a globális faluban”. A valóság pillanatnyilag az, hogy a maguk “falujában” még elbújhatnak. Milosevics hivatalban van. A boszniai szerb háborús bűnösök, Karadzsics és Mladics tábornok még mindig szabadok. Úgy tűnik, az elmélet ma még csak akkor formálódik gyakorlattá, ha a gaztettek felelősei elhagyják a maguk faluját és külföldre utaznak. Mint Pinochet tette egy korábbi nemzetközi szokásjog védelmében bízva 1998 őszén.
HATALMI MEGFONTOLÁSOK. Vannak erősebb, ma még áttörhetetlennek látszó gátak is: a morált hagyományosan félresöprő pragmatikus hatalmi érdekek. Ilyen, amikor a felelősségre vonást egy nagyhatalommal szemben kellene kezdeményezni, s a puszta kísérlet is óriási kárt okozó feszültséget gerjesztene (Oroszország/Csecsenföld, illetve Kína/Tibet). Más esetben (így az iraki Szaddam Husszein esetében az Öböl-háború idején) az tarthat hivatalban egy zsarnokot, hogy alkotóeleme egy olyan regionális egyensúlynak, amelynek fenntartása egy nagyhatalom – például az Egyesült Államok – hatalmi érdeke.
Pinochet csak szánalmas jelképe annak, hogy a morál és a hatalom ősi párbajában valami lassú változás érlelődik. Ám a szereplőket továbbra is gúzsba köti a választási kényszer zavara. –
