Az ismeretlenség homályából robbant a közéletbe a rendszerváltás utáni első pénzügyminiszter. “Rabár Ferenc kitűnő elméleti szakember, ugyanakkor ritka becsületes ember, ráadásul remek humora is van” – írta róla az általa is protezsált utód, Kupa Mihály (Fogyatkozó illúziók, Figyelő kiadvány, 1994.).
Az elméleti felkészültség és a humorérzék bizonyosan sok konfliktuson átvezette, a politikai érzék hiánya azonban determinálta miniszteri karrierjének hosszát.
Rabár Ferenc kristálytiszta elképzelésekkel érkezett az Antall-kormányba: a gyors és lényegében egyidejű, teljes ár-, bér-, import- és árfolyam-liberalizálást, a fizetőképesség fenntartása és az infláció kordában tartása érdekében monetáris restrikciót, valamint szigorú költségvetési politika egyidejű alkalmazását szorgalmazta. Ha soha nem is mondta ki, a sokkterápia híve volt. Radikális megközelítését utóbb – már ismét civil közgazdászként – kissé árnyalta A kötéltáncos magányossága című cikkében (Népszabadság, 1992. március 21.). Ezen írás fő gondolata az, hogy a korábban elkerülhetetlen restrikció a liberalizáció befejeztével már káros, meg kell találni az élénkítés és az inflációs veszély közötti keskeny ösvényt. Később már azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy a növekedést az államadósság növelése árán is ösztönözni kellene. Minisztersége után politikai szerepet nem vállalt, bár tett még egy szerény kísérletet a kereszténydemokrata párt gazdaságpolitikai alapvetésének összeállítására – realizmusa és bölcsessége nagyobb teret érdemelt volna…
De Rabár Ferenc elképzelései már 1990 őszén is hamar konfliktusba kerültek a vezető kormánypárt, az MDF gazdaságpolitikája alakítói, elsősorban is a kormány gazdaságpolitikai titkárságát vezető Matolcsy György szándékaival. Utóbbi egyébként nemtelen hatásköri és személyi vitáival is nehezítette a pénzügyminiszter munkáját. Nem is titkolta, hogy lemondása nem kis részben Matolcsy számlájára írható.
Rabár Ferenc hamar rádöbbent, hogy politikáját képtelen érvényre juttatni. Ezért már 1990 októberében megírta lemondó levelét, ám azt Antall József miniszterelnök akkor még nem fogadta el. A taxisblokád idején lényegében felhatalmazás nélkül kötötte meg a kompromisszumos megállapodást, amelyet a miniszterelnök híres “pizsamás interjújában” vett tudomásul.
A blokád napjaiban ő sem tudott gépkocsival közlekedni. József nádor téri munkahelyére azért kötelességtudóan bement – metróval. Felesége elkísérte. Féltette… –
RABÁR FERENC, 1929-1999.
