A piramisjátékok boldog vigyorral kezdődnek és sírással végződnek. Akik az elején szállnak be, kevés pénz befizetése után sokat nyernek vissza, mert a mögöttük csatlakozók befizetéseiből kapnak pénzt. De egyszerre csak óhatatlanul kiapad az új tagok bevonásából nyerhető forrás. A bennragadók – a legnagyobb balekok – mindent elveszítenek. Amikor a kiagyalójukról Ponzi-szisztémának is nevezett piramisjáték közül az első 1920-ban látványosan megbukott, Charles A. Ponzit börtönbe csukták.
Felfoghatjuk úgy is, hogy a modern társadalom maga is egy gigantikus piramisjátékká vált. Nem így volt ez az emberiség eddigi történetének legnagyobb részében, ameddig a népesség alig-alig növekedett. De amióta – mintegy 250 évvel ezelőtt – megindult az ipari forradalom, az emberiség minden egyes nemzedéke népesebb lett a megelőzőnél. A társadalom piramisjáték-jellege a legvilágosabban a társadalombiztosítási rendszerekben nyilvánul meg, amelyek az új csatlakozóktól (a dolgozóktól) irányít át pénzt azokhoz, akik korábban léptek be a rendszerbe (azaz a nyugdíjasokhoz). Ennek a rendszernek a működését a népességnövekedés teszi lehetővé.
A nehézségek akkor kezdődnek, amikor a népességnövekedés lelassul, és ugyanakkor a nyugdíjasok hosszabb életűek lesznek. Az utóbbi 40 évben a világ népessége megkétszereződött, s ezzel 6 milliárdra emelkedett, de a jövőben sokkal lassúbb lesz a növekedés üteme, s a népesség 2050-ig – az ENSZ prognózisa szerint – csak mintegy 8,9 milliárdra nő majd. De még az is lehet, hogy csökkenni fog. Az Egyesült Államokban az egy nyugdíjasra jutó munkaképes korúak száma nyolcról ötre esett vissza, s az is lehet, hogy nemsokára csak három lesz.
Szerencsére, van kiút ebből a demográfiai dilemmából, sőt voltaképpen milliárdnyi kiút van: gyermekeink, unokáink és dédunokáink jelentik a kiutat. A XXI. század gyermekei kisebb családokból származnak majd. Sokuknak egyáltalán nem lesznek testvérei, mint azoknak a dédelgetett “kis császároknak”, akik Kína drákói “egyketörvénye” szellemében születnek. Ha ezek a gyermekek kisebb létszámukat magas teljesítőképességgel tudják ellensúlyozni, akkor a javak olyan nagy mennyiségét tudják létrehozni, amely bőségesen elegendő lesz nekik és az idősek népes csoportjának is. Így mentik meg a világot a piramisjáték-effektustól.
A megoldás kulcsa az, amit a demográfusok úgy neveznek: a minőség elsőbbsége a mennyiséggel szemben. A múltban a szülőknek sok gyermekük volt, mert a mezőgazdaságban sok munkáskézre volt szükségük. De a modern ipari társadalomban a siker kulcsa a nevelés, a képzés. Ha kevesebb gyermekük van, a szülők mindegyik gyermekre több figyelmet tudnak fordítani és jobb nevelést tudnak számukra nyújtani. Ebből azután az egész társadalom profitál: egy jól képzett, produktív ember több értéket hoz létre – és több adót is fizet. A családok számára éppúgy, mint az egyes országok számára “a technológiai meccs kimenetelét a minőség dönti el, nem a mennyiség” – mondja Oded Galor, a Brown University közgazdászprofesszora.
Van persze egy olyan pont, amikor a világ összes “minőségei” sem pótolhatják a “mennyiség” hiányát. Japánban és a legtöbb nyugat-európai országban a nőknek átlagban kevesebb mint 1,5 gyermekük van, ami veszélyesen alacsony szám. Az Egyesült Államokban az átlagos termékenységi ráta 2, vagyis éppen csak annyi, amennyi a hosszú távú népességi stabilitás fenntartásához szükséges. Ez azt jelenti, hogy a további visszaesés már népességcsökkenéshez vezet. “Ámde a világ népességének nagyobb része számára a csökkenő termékenységi rátának még pozitív gazdasági hatása van” – emlékeztet John P. Bongaarts, a Population Council, egy NewYork-i kutatóközpont elnökhelyettese. “A fejlődő világban a születési ráta csökkenése óriási gazdasági hatással jár: képzettebb munkaerőt, magasabb megtakarításokat eredményez” – állítja Bongaarts.
Az emberek nemcsak akkor fektetnek többet a humán tőkébe, amikor kevesebb gyermekük van, hanem akkor is, ha minden egyes gyermek esetében hosszabb élettartamra számíthatnak. “A nevelés, a képzés kifizetődőbb, ha hosszabb ideig lehet belőle profitálni” – állapítja meg John D. Mueller, a Lehrman Bell Mueller Cannon Inc., egy pénzügyi prognózisokat készítő arlingtoni (Virginia) cég vezető közgazdásza. “A humán tőke terén tapasztalható robbanás a fizikai tőke tekintetében is fellendülést idéz elő, mert a magasabban képzett munkaerőnek jobb munkaeszközök kellenek” – mutat rá Mueller. Jelenleg világviszonylatban 100 munkaképes életkorú emberre 11 nyugdíjas jut. Az amerikai népszámlálási hivatal előrejelzése szerint 2050-ben ez az arány már 25 százalék lesz. Ezt persze ellensúlyozhatja a termelékenység évi 1,0-1,5 százalékos növekedése. A termelékenység fokozása pedig könnyen megvalósítható, ha a kevésbé fejlett országok tovább folytatják a felzárkózást.
ÖSSZEOMLÁS? Vizsgáljuk meg a kínai helyzetet, hogy képet alkothassunk arról, vajon a “kis császárok” meg tudják-e menteni a világot. A kínai nők átlagos termékenységi rátája – 1,8 – a fejlődő világban a legalacsonyabb, annak következtében, hogy a kommunista kormányzat az utóbbi 20 esztendőben szigorúan rákényszerítette a városi családokat az első gyermek utáni leállásra. A természetes folyamatokba való eme beavatkozással Kína azt kockáztatja, hogy néhány évtized múlva, amikor a jelenlegi összezsugorodott nemzedéknek kell eltartania nyugdíjasait, demográfiai összeomlás következik be.
Szerencsére azonban a kínai városi szülők az egykét előíró törvényre azzal válaszoltak, hogy nagy pénzeket fektetnek be egyetlen utóduk neveltetésébe. Ez egyfelől azt jelenti, hogy a “kis császárokat” elkényeztetik – ismeri el Szun Ju-hsziao, a pekingi ifjúságkutató központ igazgatóhelyettese. “E gyermekek többsége úgy képzeli, hogy a szülőknek mindvégig gondoskodniuk kell róluk. Fel sem ötlik bennük, hogy egyszer majd nekik kell gondoskodniuk szüleikről.”
Pozitívum viszont – hangoztatja a kínai nyilatkozó -, hogy a “kis császárok” többnyire ambiciózusak, magabiztosak, több bennük az elszántság arra, hogy szembeszálljanak az önkényességgel. Egészben véve, van ok a derűlátásra. “A mai egykék Kína történetének legtehetségesebb nemzedékét fogják alkotni”.
Nem nagy túlzás tehát, ha azt állítjuk, hogy a világ sorsa a kínai “kis császárok”, de ugyanúgy a spanyol hijos unicos (egykék) és az elkényeztetett amerikai kölykök vállain nyugszik majd. A nemzedékközi összhang azon múlik, hogy ennek a korosztálynak a kisebb számát képes-e ellensúlyozni ezeknek a gyermekeknek a kiváló tehetsége. Arra persze nincs biztosíték, hogy amennyiben jól megy a soruk, javaikat megosztják majd az idősekkel. Az általános jólét azért mindenképpen könnyebbé teszi a dolgot. Charles Ponzi lenne a megmondhatója, hogy sokkal könnyebb többől osztogatni, mint kevésből.
(Közreműködött Dexter Roberts, Peking)
