Felháborodott leveleket kap mostanság Wim Duisenberg, az ECB elnöke. “Mit csinál, uram, a megtakarításaimmal? Erős valutát ígért nekünk, az újságban viszont azt olvasom, hogy az euró ismét gyenge” – idézte fel egy levélíró panaszkodó sorait minapi interjújában az ECB elnöke. “Az erős valuta alatt az árak stabilitását értjük, s ezt sikerült is elérnünk” – magyarázza a monetáris politika összetett képletét Duisenberg.
Ennek ellenére az euroszkeptikusok az idén többször is igazolva láthatták borúlátó jóslataikat. Az Európai Unió (EU) az első félévben – eltekintve az 1992-93-as válságától – a kilencvenes évek legkritikusabb időszakát élte át. A Jacques Santer vezette, megtépázott tekintélyű Európai Bizottság az ismert korrupciós botrányok miatt lemondott, az euró árfolyama bevezetésétől fogva szinte folyamatosan gyengült – lapzártánkkor egy dollár alatt tanyázott – az infláció “túl gyors” csökkenését látva egyes elemzők egyenesen deflációs veszélyről beszéltek, a növekedési előrejelzések pedig sötét jövőről szóltak.
Az ECB áprilisban 50 bázisponttal, 2,5 százalékra csökkentette az irányadó refinanszírozási kamatlábat, megpróbálván felrázni a gazdaságot és serkenteni a beruházásokat. A 17 tagú kormányzótanács ezen döntése az ECB berkein belül sem aratott osztatlan sikert. Az euró árfolyama júliusban aztán kisebb erősödés után augusztusban és szeptember elején már stabilnak mutatkozott, köszönhetően a gazdasági környezet biztató változásainak. Ennek ellenére a pénzkínálat tekintetében etalonnak tekintett M3-as aggregátum (amely a forgalomban lévő bankjegyek és érmék, a bankbetétek, valamint a rövid távú pénzpiaci eszközök változását jelzi) folyamatosan az előre meghatározott küszöbérték (azaz 4,5 százalék) fölött volt.
A novemberi kamatemelés előtt – azt leszámítva, hogy ismét felsejlett az infláció meglódulásának réme – ez volt az utolsó csepp a pohárban: szeptemberben az M3-as mutató növekedése egy évre kivetítve 6,1 százalékra rúgott. Az áprilisi 3 százalékos szint visszaállítása előtt a kontinentális Európában utoljára a Bundesbank nyúlt a kamatemelés eszközéhez, méghozzá 1997 októberében. A sors irónája, hogy a legutóbbi rátaemelésnek már korántsem tapsolt az azóta jogosítványainak egy részétől megfosztott Bundesbank. Az amúgy szigorú monetáris politikájáról híres német jegybank ugyanis hímes tojásként védelmezné a megindult német konjunktúrát.
Javuló növekedési kilátások ide, kamatemelés oda, mégsem sikerült megállítani a közös európai valuta további gyengülését. Duisenberg szerint nincs ok beavatkozni a folyamatokba, az európai közös valuta gyengélkedése csupán átmeneti fejlemény. “A beszéd és a spekuláláció viszont árthat az euró árfolyamának” – mondta az elnök, aki amúgy sem érti, hogy az euró gyengülése láttán miért kérik rajta számon a stratégiát. “Érdekes, az amerikai jegybank szerepét betöltő Fedet soha nem kérdezik meg a stratégiáról. Kíváncsi lennék, vajon egyetlen stratégiával dolgoznak-e. Komplex világban élünk.”
Az egy dolláros, pszichikailag nagyon fontos határ alá csúszott euró védelmében Duisenberg azonban megfeledkezett bankári jó modoráról, sőt a felelősség egy részét áthárította a német kormányra, s személy szerint a kancellárra. Múlt heti megbeszélésük után Jacques Chirac francia köztársasági elnök és Gerhard Schröder német kancellár közleményben tudatták, hogy nem aggasztja őket az euró gyengélkedése. Ez megerősítette a piacokon azt a nézetet, hogy az EMU-ban pillanatnyilag nem kíséri megkülönböztetett politikai figyelem a fizetőeszköz árfolyamának alakulását. Ráadásul Schröder állami segítséget nyújtott a bajba került Philipp Holzmann építőipari vállalatnak, továbbá bírálta a Vodafone távközlési cég által a Mannesmann-csoport ellen indított ellenséges felvásárlási akciót. Duisenberg szerint Schröder megnyilatkozásai arra utalnak, hogy a berlini kormány inkább a múlt reflexeire hallgat, s nem a 21. század új és dinamikus gazdaságának megalapozására összpontosít. Elemzők ezzel kapcsolatban megjegyzik, hogy a fizetőeszköznek nem tesz jót a Duisenberg és Schröder közti nyilvános konfliktus sem.
Az euró-zóna gazdaságainak hánykolódása ellenére a tőkepiacok egyértelműen profitáltak az európai Gazdasági és Pénzügyi Unióból (EMU). Az európai cégek kötvénykibocsátásainak összértéke például 1998-hoz képest megháromszorozódott (lásd a grafikont). Ez pedig részben a sokat szidott alacsony árfolyamnak, részben pedig a vállalati fúziók és felvásárlások megugrásának a következménye. Utóbbival kapcsolatban beszédes adat, hogy – 1999 első hat hónapjában – 500 milliárd dollárra rúgott a fúziók értéke, mintegy ötszörösére az 1990-ben regisztrált előző összeolvadási hullámhegynek.
A legnagyobb dilemmát az ECB számára még mindig az okozza, hogy egységes irányadó kamatlábat kell megállapítania az eurózóna felettébb különböző növekedési ütemet produkáló országaiban. A viszonylag alacsony kamatláb a kevésbé növekvő országoknak kedvez, serkentheti ugyanis a beruházásokat; miközben a magas növekedéssel rendelkezőknél mindez inflációs veszélyt jelent. Ezért is fontos, hogy a nemzetállamok hatáskörében maradt fiskális politikát megfelelően összehangolják a szupranacionális szintre emelt monetáris politikával. A fiskális politika amúgy egyelőre nem hígult fel: egyik tagország költségvetési hiánya sem lépi túl a 3 százalékos maastrichti határt.
