Nagy a zűrzavar. Itthon a legderekabb szocialista párti reformerek is furcsán elhatárolódó kijelentéseket tesznek, ha az általuk egykor végrehajtott reformokról esik szó. A helyzet alapvetően Európa nyugati felén sem másmilyen, a tavaly őszi szupersztár, a német Gerhard Schröder ma kétségbeesve küzd az általa kezdeményezett takarékossági programért és saját népszerűségének maradványaiért. Az új etalont, Tony Blairt szemlélve pedig ember legyen a talpán, aki különbséget tesz a politikai marketing és a tényleges gazdaságpolitika között. Hogy miért érdekes mindez? Azért, mert a rózsaszín brigád, bár sok kudarc érte az idén, kormányon van az EU-tagállamok többségében, és nálunk is a legnépszerűbb politikai erőnek számít, még ha tavaly ellenzékbe is került. Mindezek miatt nem érdektelen a kérdés: kik is azok a szociáldemokraták, és mit szoktak tenni a gazdasággal?
A KÜLÖNBSÉGTÉTEL NEHÉZSÉGEI. A közkeletű felfogás szerint egyfajta forradalom, de legalábbis megújulás tanúi vagyunk: a hagyományos, egykor osztogató-fosztogató, felelőtlen, növekedéshajhász, inflációgerjesztő szociáldemokrácia napjainkban átvedlik a pénzügyi fegyelem keretei között működő, piac- és tőkebarát, modern irányzattá. Még nem mindenki modernizálódott egyformán, de a különbségek egyértelműek: Lafontaine és Jospin a múlt erői, Blair és Schröder a jövő hírnökei.
Különbségek kétségtelenül vannak, ám ezek nem teljesen fedik a közkeletű sztereotípiákat. Már azt sem könnyű megítélni például, hogy mi régi és mi új a szociáldemokrata gazdaságpolitikában, amelynek története ugyanis telis tele van olyan pénzügyminiszterekkel, akik a fiskális és monetáris fegyelem területén bőven felvehették a versenyt konzervatív riválisaikkal.
A tényleges tapasztalatok nem igazolják, hogy a szocialisták és szociáldemokraták lennének az egyensúly rovására növekedést és foglalkoztatást ösztönző erők. A közelmúltban hosszabb időn át regnáló baloldali politikusok (Mitterrand, González, Keating) közül egyik sem szolgáltat erre példát, sőt esetükben inkább az ellenkezőjéről volt szó! A megelőző évtizedekben pedig az erőteljes belföldi adóztatás általános elfogadottsága és a nemzetközi szabályozás adta lehetőségek miatt eleve kisebb esélye volt az egyensúlyborogatásnak. Mi több, a szocialisták és szociáldemokraták Nyugat-Európában az ötvenes-hatvanas évek előtt sem osztogatni akartak elsősorban, hanem államosítani, aminek eredendő oka nem valamiféle féktelen populizmus volt, hanem a magántőke elégtelen beruházási hajlandósága.
Mint tudjuk, ma már a szocialisták is inkább privatizálnak. De még ha egy időben a szociáldemokrácia az államosítás pártja is volt, sohasem képviselte a nemzeti elzárkózás programját. A szocdemek mindig is a nemzetközi orientációt pártolták, és ennek jegyében kerestek szövetséget és kompromisszumos együttműködést a tőke nemzetközi üzletben érdekelt csoportjaival. A tartós balközép hegemónia térségeit (Ausztria, Skandinávia) elemezve arra jutottak, hogy ezekben az országokban a belső szolidaritás neokorporatív intézményesítését összekapcsolták a nemzetgazdaság világpiaci integrálásával, a külső versenyhez való igazodással. Ebből pedig egyértelművé válik a gazdaságpolitikai koncepció belső logikája és magyarázatot kapunk a pénzügyi fegyelem eredetére is: ha elsődleges a nemzetközi normákhoz és intézményekhez való illeszkedés, akkor belföldön sincs lehetőség kalandor magatartásra a költségvetési és monetáris politikában.
A szociáldemokraták az elmúlt negyed században élen jártak a nemzetközi monetáris együttműködés helyreállításában és megerősítésében: Helmut Schmidtnek és Peter Jenkinsnek például döntő szerepe volt az Európai Monetáris Rendszer (EMS) létrehozásában, egy évtizeddel később pedig Jacques Delors játszotta a főszerepet a Gazdasági és Pénzügyi Unió (EMU) előkészítésében.
Mindezek következtében semmiféle paradoxont nem kell keresni abban, hogy Magyarországon a rendszerváltás után éppen a szocialisták kormányzása alatt került sor a pénzügyi fegyelem megszilárdítására. Ez három ponton is közvetlenül csatlakozott a nemzetközi együttműködés kereteihez: elősegítette az IMF-kapcsolatok normalizálását, az OECD-tagság elnyerését és az EU-integrációs folyamatok felgyorsulását. És amint azt a nemrég ismertetett alternatív költségvetési koncepció is mutatja: az MSZP pénzügypolitikai irányvonala ellenzékben sem változott.
A BÍRÁLAT JOGA. Más kérdés az, hogy a hazai szocialisták is megpróbálják sokoldalúan értékelni eddig megtett útjukat, és felmérni, miben tehetnének többet szavazóikért, s az országért. Ha az elemzésekbe önkritika is vegyül, azt semmiképp sem szabad jellemhibaként értékelni. Politikai baloldalról eleve csak annyiban beszélhetünk, amennyiben lehetőséget látunk a viszonyok megjavítására, a fejlődésre, méghozzá tabuk nélkül. Ha Joseph Stiglitz bírálhatja a kelet-európai sokkterápiákat, ha Jeffrey Sachs bírálhatja az IMF programjait, és ha Soros György bírálhatja a deregulált pénzpiaci folyamatokat, akkor miért éppen a szocialista politikusoktól vitatnánk el ezt a jogot? –
