Most, hogy ránk köszöntött a november, az oroiszok csecsenföldi háborúja kezd hasonlítani a múlt század végi spanyol-amerikai háborúra. Azt az akkori amerikai elnök “pompás kis háborúnak” nevezte, mert arra számított, hogy biztosítja újraválasztását. Ezt a Jelcin legfrissebb jelöltjének kiszemelt Putyin miniszterelnök is elmondhatja magáról. Augusztus elején, amikor a KGB utódszervezeteinek kulisszái mögül kilépett a nyilvánosság elé, mindössze 2 százalékos esélye volt arra, hogy a jövő évi elnökválasztáson befutónak számíthat. Az orosz sovinizmusnak a háborúval párhuzamosan emelkedő hullámát meglovagolva ez az esély mára már 20 százalékos.
Az 1994-től 1996-ig tartó, orosz vereséggel végződött első csecsen háború véres leckéjét elfelejtve, ezzel a második kísérlettel Moszkva úgy döntött, feléleszti évszázadok óta tartó csatáját az észak-kaukázusi népek ellen. Ez az egyenlőtlen küzdelem azóta tart, amióta a XVI. században a kozákok a cár szolgálatában elérték a Csecsenföld északi, sík részét a déli hegyvidéktől elválasztó Terek folyót.
KÜZDELEM AZ OLAJÉRT. A tét nagy. Észak-Kaukázus újrahódításával az oroszok megkísérlik a dél-kaukázusi régió államainak, mindenekelőtt Grúziának és Azerbajdzsánnak a destabilizálását, majd az egész Kaukázus feletti orosz hegemónia minél teljesebb visszaállítását. Csak így tudnák ugyanis biztosítani, hogy a Kaszpi-tenger mellékének kőolaj- és földgázkincsét szállító csővezetékek Azerbajdzsánból kiindulva ne egy független, hanem az Oroszországhoz “visszatérített” Grúzián keresztül érjék el Törökországon át a Földközi-tengert és Iránon át a Perzsa-öböl vidékét. A koncessziókat megszerző nagy nyugati olajtrösztök egy évtizeden belül napi 4 millió barrelnyi olajat akarnak szállítani ezeken a vezetékeken, ami nagyjából megfelel az északi-tengeri lelőhelyek hozamának.
A csecsen háború így csak epizód: végső célja az olajvezetékek feletti stratégiai ellenőrzés megszerzése. Ezt érzékelhette Gorbacsov hajdani külügyminisztere, a múlt vasárnapi választásból ismét győztesen kikerülő Sevardnadze grúz elnök, amikor október végén még országa (nyilván esélytelen) NATO-felvételi kérelmének lehetőségét is felvetette, hogy “Grúziát és a Kaukázust senki ne tekinthesse befolyási övezetének”.
Itt kapcsolódik a Kaukázus rejtelmeihez az örmény miniszterelnök meggyilkolásával végződött jereváni parlamenti vérfürdő. Értelemszerűen ebben a fel nem tárt ügyben még sok a spekulatív elem. Annyi viszont tény, hogy Örményország az egy főre jutó amerikai segélyek listájának élén áll, s hogy az Azerbajdzsánból Örményországba látogató Strobe Talbott amerikai külügyminiszter-helyettes mindössze két órával a támadás előtt hagyta el Jerevánt. Tény továbbá az is, hogy a csecsen háború heteiben Örményországban megerősödött egy olyan politikai áramlat, amely a mohamedán környezet túlsúlyának kiegyenlítésére közeledést sürgetett Moszkvához, sőt, az ismét sürgősen napirendre tűzött orosz-fehérorosz államszövetséghez.
A csecsen háború szélesebb hátterében így megjelenik az orosz birodalomépítési törekvések és az amerikai befolyás konfliktusa is.
Mindennek rendkívül fontos orosz belpolitikai vonulata az első és a mostani második csecsen háború közvélemény általi fogadtatásának feltűnő különbsége. 1994 és 1996 között a közhangulat hónapról hónapra egyre élesebben fordult szembe a háborúval. Annak egyetlen igazi hőse Lebegy tábornok volt, aki létre tudta hozni a tisztességes fegyverszünetet.
A jelenlegi csecsenföldi akciót gyakorlatilag az egész orosz közvélemény, sőt még a magukat haladó reformernek, vagy éppen liberálisnak tekintő politikai csoportosulások is támogatják. Ezt nem lehet egyszerűen a korábbi moszkvai terror-robbantások feletti felháborodással magyarázni. Ennél sokkal komolyabb okokat lehet és kell keresni: az orosz nacionalizmus, sőt sovinizmus hullámával párhuzamosan a nyugatellenesség megerősödését. Mindezt általában két egymásba fonódó tényezőre vezetik vissza. Az első az, hogy 1992 óta az orosz társadalom a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank (egyszerűbben: a Nyugat) által Moszkvára kényszerített gazdaságpolitikában véli megtalálni növekvő elnyomorodásának magyarázatát. Erősítette ezt az érzést az idei koszovói háború, amely a szerbeknek nyújtott támogatás légkörében felkorbácsolta a NATO-és Nyugat-ellenességet.
NACIONALISTA HULLÁM. Ez pedig szinte elkerülhetetlenné teszi, hogy akár a most “pompás kis háborúját” vívó Putyin, akár valaki más lesz Oroszország elnöke, csak ezen az orosz nacionalista hullámon lovagolhat. Aminek viszont az a kockázata, hogy mozgástere beszűkül. A NATO-hoz, az Európai Unióhoz, s különösen az amerikai befolyás alatt álló nagy nemzetközi pénzügyi szervezetekhez fűződő viszonyát a mainál is erősebb szembenállás, s nem a kényszereket is vállaló együttműködés fogja jellemezni. –
