aposztrofálják térségünk politikusai az immár hét éve létező Közép-Európai Szabadkereskedelmi Megállapodást (CEFTA). Eszerint: amely ország jól teljesít ebben a klubban, az lehetőséget kap arra, hogy az előkelőbb szalonban is bizonyítson. A kis integrációban kell megtanulni azon gazdasági és politikai játékszabályokat, amelyeket aztán majd a “nagyok” között is hasznosítani lehet.
Nem árt azonban emlékeztetni: automatikus átjárási lehetőség nincs a CEFTA és az Európai Unió (EU) között. Ha másért nem, hát amiatt, mert a CEFTA-tagságnak nincsenek olyan, a politikai és a gazdasági intézményrendszer működésére vonatkozó kritériumai, mint az uniós csatlakozásnak. A közép-európai integráció nem más, mint szabadkereskedelmi társulás, tevékenysége így – a többnyire metaforikus jelentésű politikai deklarációkon és egy-egy ad hoc bizottság felállításán túlmenően – az áruforgalom szabadabbá tételére korlátozódik. Az EU-integráció ezzel szemben sokkal komplexebb folyamat, amelynek csak egyik, jóllehet nem elhanyagolható része az unión belüli vámközösség.
A gazdaság nyitottsága persze itt is, ott is kívánalom (lenne); ezt fényesen bizonyítja, hogy a CEFTA-belépő feltétele a Kereskedelmi Világszervezetben (WTO) betöltött tagság és az EU-val kötött társulási megállapodás. (Ez utóbbi az oka egyébiránt annak, hogy a jelenlegieken kívül a CEFTA egyelőre nem vehet fel újabb tagokat.)
A budapesti értekezlet ismételten megmutatta, hogy a CEFTA szervezetén belüli szabad áruforgalom egyelőre csupán vágyálom. Az ipari termékek ugyan a jövő esztendő elejétől mindenféle korlátozás nélkül találhatnak vevőre a régió piacain – eddig 95 százalékos volt a szabadpiaci hányad -, a magyar forgalom negyedét kitevő agráráruk előtt azonban számos akadály tornyosul.
Az agrárkereskedelemről folyó viták tárgyalásának ismételt kudarcát szinte előre lehetett jelezni. Hatalmas szakadék tátong ugyanis az agrárexportőr tagállamok, így mindenekelőtt Magyarország – de ebbe a csoportba tartozik Csehország és Szlovákia is -, illetve a lengyel, román, szlovén, bolgár kvartett érdekei között. A CEFTA története azt mutatja, hogy a tagok csak addig tekintik szentnek a megállapodás betűjét, amíg az nem sérti belpolitikai érdekeiket. A közép-európai (elsősorban lengyel és román) protekcionizmus is erre vezethető vissza. A nyilvánvalóan hatékonysági problémákkal küzdő agrárium erős érdekérvényesítési potenciálja miatt ezek az országok rendre megtorpedózzák a térségből – főleg Magyarországról – származó áruk piacra jutását. Számunkra nem túl örömteli, hogy Budapesten a nyitás helyett újabb sorompók üzembe helyezése volt napirenden. A piacukat féltő országok az agrárforgalom 80 százalékát kitevő “érzékeny” termékek kereskedelmének korlátozásán túlmenően szorgalmazták a fennmaradó hányadot kitevő vámmentes és az egységes tarifájú termékek árucseréjének mennyiségi szabályozását is. Mindaddig persze nem is várható a kereskedelmi viták megnyugtató rendezése, amíg az agrárium támogatásának elveit és mértékét nem közelítik egymáshoz.
A honi külkereskedelemi és fizetési mérleg egyenlege felett őrködők nem véletlenül kongatják már egy ideje a vészharangot: a CEFTA-kapcsolat – miközben a forgalom növekedésének dinamikája az idén megtorpanni látszik – Magyarországnak egyre számottevőbb veszteséget termel. A mezőgazdaságban ugyan egyelőre többet exportálunk, mint importálunk, a szaldó azonban rohamosan romlik, a kivitel az idén 13 százalékkal esett vissza, miközben a behozatal enyhén emelkedett.
Azzal sem vigasztalhatjuk magunkat, hogy a magas technológiai fejlettséget kívánó gépipar ellensúlyozza az agrárszféra gyengélkedését, az export visszaesése ebben az árucsoportban ugyanis közel azonos mértékű. Utóbbi jelenség már nem magyarázható a protekcionista intézkedésekkel; ez – a célországok vásárlóerejének csökkenése mellett – versenyképességi gondoknak, illetve a multinacionális cégek keletebbre vándorlásának tudható be.
A közép-európai integráció zökkenői mindemellett közvetlenül nem befolyásolják az uniós tagságra aspiráló országok felvételi esélyeit. Legfeljebb jelzésként szolgálnak Brüsszel felé: az előszobában toporgók egymás közti megegyezése legalább olyan nehéz feladat, mint a bent lakók által támasztott követelmények teljesítése. –
