Józan ésszel aligha tételezhetné fel bárki is, hogy Lewinsky kisasszonynak a Fehér Házban végrehajtott szexuálakrobatikai gyakorlatai és az atomrobbantási kísérletek általános tilalmát kimondó szerződés között valamiféle kapcsolat lehetne. Pedig van. A Clinton ellenes gyűlölet, amely a múlt héten a kongreszszusi többséget kézben tartó republikánusok legérettebb politikusait is arra indította, hogy meghajoljanak a bigott, provinciális és mindinkább az elszigetelődési politika felé hajló derékhad előtt. Az egyébként igen konzervatív Heritage Fund politikai elemzője azt mondotta erről: “A Fehér Ház és a kongresszus republikánusai között a bizalmatlanság hidegháborúja dúl, amely csak az új elnök hivatalba lépésével érhet véget.”
A Lewinsky-botrány, amelyet a republikánusok arra akartak felhasználni, hogy elkergessék Clintont a Fehér Házból, a párthatárok mentén szakította ketté a törvényhozást. Akkor ez a tragikomikusan vulgáris roham kudarcba fulladt. A vesztesek most arra vállalkoztak, hogy megismételjék a támadást, méghozzá a világpolitika talán legsúlyosabb kérdésében. Megint pártvonalak mentén szakadt ketté a törvényhozás, amikor a szenátus 51:48 arányban elutasította az atomrobbantási kísérletek általános tilalmáról intézkedő nemzetközi szerződés ratifikálását. Méghozzá alig néhány nappal azután, hogy Chirac francia elnök, Schröder német kancellár és Blair brit miniszterelnök közös levélben kérték Washingtontól a jóváhagyást. És huszonnégy órával azután, hogy a történelemben először egy de facto atomhatalom – Pakisztán – katonai uralom alá került.
ROSSZ JELZÉS. A tényekhez tartozik, hogy eddig 150 ország írta alá a szerződést, amely csak akkor léphet hatályba, ha az úgynevezett “atomfegyverkezésre képes” 44 ország mindegyike ratifikálta azt. Az öt “hivatalos” atomhatalom közül ezt eddig Nagy-Britannia és Franciaország tette meg, Moszkva és Peking az amerikai döntésre várt. Az most – a szó legnegatívabb értelmében – megérkezett.
Amióta Eisenhower 1958-ban először vetette fel az atomkísérletek betiltásának ügyét, négy évtized nyolc amerikai elnöke (persze mindegyik a saját liberális vagy éppen konzervatív nézetrendszerétől árnyalva) valamilyen módot keresett az atomfegyverek korlátozására. A szenátus az egész amerikai történelem során összesen húsz olyan nemzetközi szerződést dobott vissza, amelyet a Fehér Ház a törvényhozás elé terjesztett. 1919, a Wilson elnök által benyújtott versailles-i szerződés elutasítása óta, tehát nyolcvan esztendeje nem volt példa arra, hogy hasonló fontosságú megállapodás jóváhagyását a szenátus megtagadta volna.
Az új helyzet irracionális voltát mutatja, hogy a kísérletek átfogó betiltását előirányzó paktum elfogadása csak megerősítette volna az Egyesült Államok, mint legerősebb atomhatalom vezető pozícióját. Nem véletlen, hogy a Pentagon és a vezérkari főnökök tanácsának sorrendben utolsó öt elnöke egyaránt a ratifikálást ajánlotta a szenátusnak.
VESZÉLYES KÖVETKEZMÉNYEK. A mostani döntés mindezt semmibe vette. Olyannyira, hogy a szavazás előtt nem is tartottak érdemi vitát, amelyben komolyan mérlegelhették volna a ratifikálás mellett vagy ellen szóló érveket. A ratifikálás elutasításának igen veszélyes közvetlen következményei lehetnek. A 44 atomfegyverkezésre képes ország közül három – Észak-Korea, India és Pakisztán – még alá sem írta a szerződést. A szenátus döntése most megkönnyíti számukra, hogy folytassák kísérleteiket és egyben megtagadja Washingtontól azt az erkölcsi és politikai jogot, hogy nyomást gyakoroljon rájuk. Hasonlóképpen bonyolítja az Egyesült Államok Kínával és Oroszországgal szemben folytatott atompolitikáját. Peking és Moszkva egyaránt aláírta a paktumot és az amerikai ratifikálásra várva önként vállalta, hogy tartózkodik a kísérletektől. A szenátus magatartása mind a kínai, mind az orosz póluson fokozhatja a bizalmatlanság és gyanakvás légkörét az Egyesült Államok tényleges szándékait illetően, s esetleg olyan kísérleti robbantásokhoz vezethet, amelyek újraindíthatják az atomfegyverkezés spirálját.
S mindezt azért, mert az elnökválasztási év közeledtével a republikánus derékhad úgy véli: a világpolitika legsúlyosabb sorskérdéseit is könnyűszerrel alárendelheti valamilyen, atavisztikus gyűlölettel kevert pártpolitikai kampánynak.
Nyolcvan esztendeje, amikor utoljára volt ehhez hasonlítható a helyzet, Keynes, a legendás közgazdász azt mondta, hogy a barrikádokon “egy csomó Don Quijote hadonászik, ráadásul még vakok és süketek is”. A múlt héten a világ szeme előtt megjelent ezeknek a harcosoknak az új generációja. –
