növekedési statisztikát -, mondhatjuk a KSH által közzétett, az idei második negyedévre 3,8 százalékos, az első félévre pedig 3,6 százalékos GDP-bővülést jelző adatok láttán. Az első negyedév 3,3 százalékos növekedése után ez fokozódó kibocsátásra utal, aminek hallatán akár elégedetten csettinthetnének is a honi gazdaság állapotáért aggódó megfigyelők – ám ők inkább csak hümmögnek a bajszuk alatt. Az eredmények nyomán megelégedésüknek hangot adó elemzői vélemények mellett néhányan máris kételyeiknek adtak hangot a KSH által közölt adatok pontosságát illetően.
Hiába, a közölt számokba vetett bizalmat nem növeli, hogy a statisztikai hivatal némiképp viszszamenőleg módosította az első negyedéves GDP-számítás módszerét, igaz, maga a mutató értéke ettől változatlan maradt. A gazdasági teljesítmény alakulásának főbb tendenciáit illetően mindazonáltal nem sok kétségük lehet az őket olvasóknak, a kérdés csak az, ki hogyan értelmezi e folyamatok gazdasági hátterét.
A napvilágot látott adatok tanúsága szerint a magyar gazdaság bővülési rátája még mindig a legmagasabbak közt van az öreg kontinensen, lényegesen lassult azonban a növekedés a tavalyi ütemhez képest, akkor ugyanis még 4,8 százalékos volt a féléves kibocsátás-emelkedés. A növekedés húzóágazatai a tavalyinál lassabban tempózó ipar és az ezzel ellentétben az idén a tavalyinál gyorsabban bővülő – a második negyedévben már 9,2 százalékkal több árut forgalmazó – kereskedelem voltak. A nagy vesztes a mezőgazdaság: féléves teljesítménye 12,6 százalékkal kisebb az egy évvel ezelőttinél, feltehetően tovább gazdagítva ezzel vehemens ágazati miniszterének a költségvetési alkudozások során mozgósított érvkészletét.
Ami a megtermelt jövedelem elosztását illeti, nos a lakossági fogyasztás növekedésének gyorsulását lassuló beruházásbővülési ütem egészíti ki. Nagy baj azért nincs – mondják az elemzők optimistábbjai -, hiszen az import és az export növekedési üteme közötti különbség csökken (vagyis az importé kevésbé haladja meg az exportét, mint azt megelőzően), így nem kell a fizetési mérleg helyzetének romlásától tartani. Ha azonban mindehhez hozzávesszük az infláció enyhe élénkülését, valamint az októbertől 0,5-ről 0,4 százalékra visszavett havi forintleértékelést, akkor esetleg már gondolkodóba eshetünk a makrogazdasági egyensúly fenntarthatóságát illetően. Az exportvezérelt növekedés helyett a belső fogyasztás által generált folyamatok dominanciája nem magyar sajátosság, hiszen hasonló a helyzet a közép-európai gazdasági és politikai átalakulás két másik vezető államában, Csehországban és Lengyelországban is. A lengyelek esetében ez ráadásul szintén inflációemelkedéssel párosult, amire azonban a meglehetős önállósággal rendelkező ottani jegybank máris megadta a választ, megemelve az irányadó kamatot. Magyarországon ezzel szemben a csúszóleértékelés ütemének csökkentésével a jegybank egyelőre – ha szerény mértékben is, de – enyhíti a monetáris szigort. Nagy kérdés, hogy a jelenlegi, defenzívába szorult helyzetében a Magyar Nemzeti Bank szükség esetén képes lenne-e egyáltalán vállalni a restriktív monetáris beavatkozás következményeit. S ezzel összefüggésben felvethető az is, vajon az MNB ellen indított kormányzati támadásnak nem éppen a jegybank ilyen jellegű cselekvőképességének korlátozása volt-e a valódi célja.
Persze, némi empátiával, a kormányzati szempontokat is meg lehet érteni. A Fidesz országos támogatottsága jelenleg egyértelműen alatta marad az MSZP-ének; eközben folyamatosan erősödik a kormánykoalíción belüli radikális erők, s az azonkívüli szélsőjobb hangereje a nyilvánosságban. Mindeközben a szomszédos Ausztriában, Európa s a földkerekség egyik leggazdagabb országában a szélsőjobb az általános választásokon a vezető magyar kormánypárttal szoros szellemi rokonságban álló ottani konzervatívokkal azonos nagyságú erővé vált, gyengítve ezáltal a gyors magyar EU-belépés esélyeit.
Világos, hogy nem könnyű mindennek tetejébe még egy autonóm jegybanki monetáris politika lehetőségével is szembenézni. Főleg akkor nem, amikor – ahogyan arra az utóbbi időben többen is felhívták a figyelmet – a kormányzat legalább annyira érdekelt egy közepes szintű inflációban, mint annak csökkentésében. Nagyobb infláció esetén ugyanis nagyobbak az adóbevételek, miközben a kiadásokat nem feltétlenül kell a pénzromlás “váratlanul” megnövekedett üteméhez igazítani. Így látványos megszorító intézkedések nélkül lehet jövedelmeket hatékonyan elvonni és átcsoportosítani, még ha ennek esetleg a makrogazdasági egyensúly láthatja is majd némiképpen a kárát. –
