Midőn az 1999. évi költségvetés “az évszázad legjobbja” jelzőt érdemelte ki készítőitől, nem sokan sejthették, hogy még e csúcsteljesítmény is meghaladható. Ez a helyzet pedig a mitikus 2000. év költségvetésével – ismét ugyanazon forrás szerint. S önmagában véve még örülni is kellene annak, hogy – talán a párhuzamosan folyó törvényhozási EU-vitanaptól sem függetlenül – véget ért az agrártárca igényei körül folyó, bohózatba illő kötélhúzás. Igen, önmagában véve a 4,5 százalékos növekedés, a 3,5 százalékos államháztartási hiány, a 6 százalékos infláció – csökkenő munkanélküliség és makacsul finanszírozható fizetési mérleg mellett – akár büszkeségre is okot adhatna.
Az ördög azonban ismét a részletekben búvik meg. Esetünkben csupán a bázisév és az ehhez viszonyított korrekció számai azok, amelyek nem illenek e “minden világok legjobbikába”. Az idei tényadatok – ha a statisztikai adatok konvencionális tartalmát nem értelmezzük át időről időre céljaink szerint -, bizony jelentősen eltérnek az államháztartási előirányzatok sarokszámaitól. S ez akkor is tény marad, ha a 3,5-4,0 százalékos sávba eső növekedés is szép eredmény (csak épp nem 5 százalék), az egyszámjegyű infláció meg még jobb is, mint a tervbe vett 11 százalék lett volna. A deficitnek mind a nagysága, mind az összetétele ad okot az elgondolkodásra.
FEJLESZTÉS HELYETT JÖVŐFELÉLÉS. Ha a GFS által tiltott, azaz vagyonértékesítésből származó és egyszeri bevételeket kiszűrjük, s az összes kiadási tételt – felmerülésük okán – egyként figyelembe vesszük, a nyugdíjrendszer-változástól a koszovói szerepvállalásig, az agártámogatásoktól az árvízkárokig -, és ezt a mérsékeltebb ütemben bővülő (ráadásul kevésbé inflálódó árszinten kimutatott) folyóáras GDP-re vetítjük, aligha kaphatunk majd 5 százaléknál kisebb értéket (másfél év múltán, amikorra végleges adataink lesznek). Emellett az sem mellékes, hogy a politikai mutatót nem a folyó kiadások, hanem főleg a fejlesztések visszafogásával, azaz jövőfelélő módon érik el – átmenetileg.
Ehhez mérten az EU-érettség nyilván erőteljes kiigazítást követelne (a reálszinthez, nem a bevallotthoz képest). Mint Darvas Zsolt és Simon András nemrég bemutatta, a magyar növekedési ütem fönntartásának csak akkor teremtődne meg a pénzügyi forrása, ha az állam hosszabb távon maga is nettó megtakarítóvá válna. Vagyis nem pusztán diplomáciai-szépészeti feladat lenne egy ambiciózusabb államháztartási feltételrendszer kialakítása.
Ez utóbbi szempontjából a beruházások halasztása épp oly aggasztó, mint az, hogy a koalíciós pártok közti békét e stratégiai irányba nem illő kompromisszumok teremthették csak meg. A különféle – érthetően népszerűtlen – bevételnövelő intézkedéseket a népképviselők sorra kilőtték. Nagyobb léptű reformlépésekre sem az adózás, sem a nagy elosztó rendszerek, sem az agrárgazdaság terén nem kerülhet sor. Ugyanakkor a kiadási igényeket továbbra is olyan lendületesen képviselik a szaktárcák – és a közvélemény-formálók is -, mintha Magyarország ma is a Fidesz-program vizionálta növekedési pályán haladna, nem fele olyan gyorsan.
BŰVÉSZKEDÉS AZ INFLÁCIÓVAL. Ekkor pedig rövid távon nem marad más hátra, mint az, hogy a pénzügyi tárca kénytelen-kelletlen fölülbírálja a szakértői konszenzusnak is tekinthető, a piaci hozamvárakozásokból is visszaszármaztatható inflációs várakozást, és 8,5-9,0 százalék helyett 6,0 százalékos árszintnövekedésre méretezi a közkiadásokat.
Feltéve, hogy esetleg mégis a piaci elemzőknek lesz igazuk, a megfigyelőknek még örülniük is kell e “tévedésnek”, mert ennek révén – és csakis ennek révén – valósulhat meg a kiadások reálértékének a visszafogása, ami makroökonómiailag minimálisan szükséges.
Ezzel persze egyáltalán nem lesz minden elboronálva, hiszen a bevételek és a kiadások közti feszítő, strukturális jellegű aránytalanság fönnmarad. És mivel ezt szinte mindenki tudja, talán nem véletlen, hogy a lélektani (placebó) kezelés eszköztárához fordulnak. Hol senki által be nem látható módon találnak százmilliárdos pluszforrásokat, netán az évek óta behajthatatlan követeléseket “likvidálják” (papíron), hol meg a háborús pszichózist idéző módon leplezik le a kártevőket, a nemzeti vagyon rejtőzködő megdézsmálóit, a közpénzeket hanyagul elcsurogni engedő, felelőtlen elemeket. Fel sem merem tételezni, hogy ez a hangulatkeltés annak leplezését szolgálja, hogy a tétlenkedés, a rég megoldásra érett problémák halogatásának igazi költségét az ezért felelős közszereplők tudják a legjobban – bár ezt nem mondják. –
