mármint a 20 milliárd dolláron, amit a rendszerváltás óta külföldi cégek fektettek be Magyarországon. Csupán szeptember eleje óta újabb, körülbelül 400 millió dollár értékű, zömében zöldmezős magyarországi beruházás szándékáról érkezett hír. Ez persze nem a szokásos heti átlag – minden valószínűség szerint a cégek bejelentéseiket PR-megfontolásokból tartogatták a nyár végére. Az idei évre várható működőtőke-beruházások összértéke mégis impozáns. A külföldi nagyvállalatok által beharangozott, vagy már el is kezdett invesztíciók értéke egyenként is figyelemre méltó: gyakorta közelíti a 100 millió dollárt, míg tavaly mindössze egyetlen ilyen volumenű projekt akadt, de 50 milliósokból is legfeljebb egy-kettő. Mindez ékes bizonyítéka annak, hogy Magyarország töretlenül a régió egyik legvonzóbb befektetési célpontja. Ráadásul az újonnan érkező, vagy a korábbi beruházásaikat bővítő cégek telephelyei egyre jobban szóródnak, olyan régiók is rákerülnek a multik befektetési térképeire, ahová eddig ódzkodtak menni.
Elemzők hada mutatta ki, milyen okok játszanak közre abban, hogy az ország tőkevonzó képessége ilyen nagy. Szokás emlegetni a történelmi hagyományokat, a Kádár-korszak részben decentralizált gazdasági mechanizmusát és a csíráiban már akkor is meglévő vállalkozási szabadságot is. Továbbá a munkaerő magas képzettségi fokát és alacsony bérszínvonalát; az adókedvezményeket és a világviszonylatban alacsony társasági adót; és persze a rohamosan fejlődő infrastruktúrát; a cikkcakkokkal terhes, de mégiscsak konzekvens gazdasági reformokat; a szinte teljesen privatizált gazdaságot, ahol megjelentek a valódi tulajdonosok. Ilyenkor pozitívumként esik a latba a kiszámítható és következetes monetáris politika; a többé-kevésbé nyugalomra okot adó makromutatók. A minden bizonytalanságával együtt majdnem teljesen unió-komform jogrendszer és persze a demokratikus intézmények fejlettsége. Végső garanciaként a NATO-tagságot és az uniós társult tagságot is fel szokás hozni érvként az itteni befektetések mellett.
Van azonban még egy dimenzió, ám erről – a koalíciós feszültségek miatt – az utóbbi időben egyre kevésbé esik szó: mégpedig a politikai stabilitás.
Nálunk a rendszerváltás óta a miniszterelnökök és kormányaik kitöltik négyéves mandátumukat (Antall Józsefet halálos betegsége, nem pedig parlamenti támogatottságának hiánya lehetetlenítette el munkájában). A kormánykoalíciókat alkotó pártok – legalább is a gazdaságpolitika területén – mindeddig nem szorultak olyan engedményekre, amelyeket pusztán azért tettek volna partnerük felé, hogy szövetségük fennmaradjon.
Jelenleg éppen ez a tízéves stabilitás és kiegyensúlyozottság látszik veszélyeztetve azáltal, hogy a kisgazdapárt elnöke a szakításig feszíti a húrt. Látszólag akár a kormányt is kész megbuktatni, amennyiben az általa makacsul ismételgetett abszurd számot a nagyobbik kormányzó párt nem támogatja a költségvetés megszavazásakor. Hogy mennyire makacsak Torgyánék, az majd elválik; egyelőre a költségvetési törvény még be sincs terjesztve az országgyűlés elé, így értelemszerűen módosító indítványokat sem lehetett hozzá beadni.
Ha nem születik kompromisszum még a parlamenti költségvetési vita előtt, akkor a büdzsé egyik sarokpontja sérülhet, ami végső soron felér egy bizalmatlansági indítvánnyal. Mivel a költségvetések megszavazása mindig próbaköve a koalíciók erejének – még az 1994-es büdzsé is 54 százalékos támogatást kapott 1993 decemberében -, most egy esetleges kisgazda dezertálás akár a kormány bukását is okozhatja.
A honi üzleti közösségnek nem érdeke a kormány mögött álló pártok közötti feszültségek kiéleződése, a koalíció idő előtti felbomlása, esetleg előrehozott választások kikényszerítése. A nyugodt üzletmenethez nyugodt környezetre, de leginkább kiszámítható feltételekre van szükség. Az is igaz viszont, hogy helytelen volna pusztán a koalíció fenntartása érdekében fedezetlen csekkekkel kielégíteni Torgyán pártelnök követeléseit, egyben megalapozatlan kiadásokkal és túlfeszített bevételi tervekkel megbontani az amúgy is törékeny makrogazdasági egyensúlyt.
A látszat persze csal: Torgyánnak minden valószínűség szerint esze ágában sincs a koalíciót szétrobbantani. Csak éppen meg akarja mutatni, hogy ki az úr a háznál. A maga alig több mint tízszázalékos mandátumarányával irányítani akarja a kormány gazdaságpolitikáját.
Ez azonban már kifejezetten sértené az üzleti élet érdekeit. –
