Egyre inkább észlelhetők a globális gazdasági fellendülés megalapozottságának jelei. A tőzsdei árfolyamok kitartóan erősödnek az úgynevezett feltörekvő piacok többségénél, azoknál, amelyeket igencsak megviselt a thaiföldi buborékgazdaság 1997. közepi kipukkadásával beindult délkeletázsiai válság. Most már nyugodtan elmondhatjuk 1999-ről, hogy a globális reál-GDP növekedési rátája nagyobb lesz a tavalyi értéknél.
Így a családok bevásárló utcai univerzuma és a tőzsdék környékének univerzuma egyaránt barátságosabbnak látszik, ami némi megnyugvással töltheti el az érintetteket. A kedvező tőzsdei fejlemények értelemszerűen csökkentik a bankok és az egyéb vállalkozások fizetésképtelenségi és bukási rátáját, márpedig ezek biztosítanak munkahelyet és megélhetést számunkra. A bel- és külföldön egyaránt felfutó termék- és szolgáltatásértékesítés azután felbátorítja nem csak a tőzsde spekulánsait, de az óvatosabb befektetőket is – mindez egy felfelé mutató ciklus irányába mutat.
ÖNGYÓGYÍTÁS. Arról van szó, hogy immár működésbe léptek az öngyógyító mechanizmusok. Ez persze nem jelenti azt, hogy innen kezdve ne lenne szükség az amerikai magángazdaság ösztönzését és összehangolását szolgáló kormányzati és jegybanki programokra. Vagyis, messze van még az az idő, amikor az Egyesült Államokon kívüli jegybankok számára is indokolttá válik az alacsony kamatok politikájának elhagyása. Sőt, most éppen az a feladatuk, hogy elejét vegyék annak az ösztönös folyamatnak, amikor a magánszektor nekirugaszkodásával párhuzamosan felfelé mozdulnának el a hosszú lejáratú kamatlábak.
Reménykedjünk abban, hogy azok a bürokraták, akik makacsul ragaszkodva elveikhez, néhány éve hagyták belezuhanni a japán társadalmat a bénító deflációba és “likviditási csapdába”, tanultak a kilencvenes évek megrázó gazdasági eseményeiből. De legalábbis abban, hogy közülük azok, akik a tanuláshoz már túl öregek, mára már a nyugdíjkorhatár környékén, vagy azon túl járnak…
Joseph Schumpeter, a nagy tudós-közgazdász kiemelten fontosnak tartotta a kapitalizmus “kreatívan destruktív” szerepét. E berendezkedésnek azt a törvényszerűségét értette ezalatt, hogy a változatlan technikát alkalmazó és az emberi igényekre oda nem figyelő cégeknek, illetve ágazatoknak meg kell szűnniük – akár csupán lassan kikopva, akár drámai gyorsasággal. Nagyrészt azért bírálta a romantikus szocializmus elméletét, mert az a politikai rendszer szerinte öröklötten képtelen lefaragni önnön veszteségeit. Schumpeter állandóan hangsúlyozta – mondhatni túlhangsúlyozta – a fiatalság előbbre való voltát a tudományos és az üzleti élet terén; ennek okaként az a felismerése szolgált, hogy az öregedéssel ugyanúgy együtt jár a rugalmasság elvesztése, mint a haj megőszülése.
A közvélemény intelligens része pontosan tudja, miről van itt szó. E kör jó néhány tagja elveszett korszakként tekint a XX. század utolsó évtizedére – hasonlóan a harmincas évekhez, amelyek stagnálást vagy még inkább hanyatlást hoztak a legtöbb nemzet számára.
Jól ismerik ezt az amerikaiak is. 1930 és 1940 között alkalmunk nyílt megtapasztalni a reménytelen szegénységet, dacára országunk potenciális gazdagságának. Kollektív identitási válságon mentünk keresztül, amelynek során megtanultuk, hogy a szélsőségesen liberális laissez faire piaci rendszerben nagy árat kell fizetni a dinamikus termelékenységért azzal, hogy szentesítést nyer az extrém egyenlőtlenség és az extrém instabilitás.
Szerencsére mind Amerika, mind a többi fejlett ország rátalált a középútra, a vegyes gazdaságra, amelyben egyszerre érvényesül a verseny ösztönző ereje, illetve a demokratikus törvényhozás és államhatalom finomító, összehangoló tevékenysége. Az Arisztotelész-féle arany középutat persze még sehol sem találták meg, de a demokratikus népek megszakítás nélkül keresik a változó koroknak megfelelő optimális egyensúlyt.
Esetenként a sors mutatja meg a nehézségekből kivezető utat. Az Egyesült Államokban a termelékenység a harmincas évek első felében visszaesett, s 1940-ben is csak a korábbi, 1929-es csúcsot érte el. Ez akkor egy teljes elvesztegetett évtizedként jelent meg. Ám a háborús korszak Washingtonjába érkező John Maynard Keynes merész prognózist adott: hamarosan felszabadul a pangás évtizede alatt akkumulálódott, addig kiaknázatlan tudásanyag. Utóbb bebizonyosodott, hogy Keynes rátapintott a lényegre, hiszen az amerikai termelékenység 1945-ben már éppen annyival haladta meg az 1930-as értékét, mint amennyivel 1930-ban fölötte volt az 1915. évinek.
Véleményem szerint hasonló meglepetések várnak Eurolandre és Ázsiára. Amennyiben beigazolódik, hogy mostanra valóban túljutottak a mélyponton, akkor 2005-re olyan életszínvonalon és fejlődési sebességen találhatják magukat, mint amilyent az 1990. előtti prognózisok alapján amúgy is elérhettek volna – mindez lehetővé válhat annak ellenére, hogy közbejött a Japánt padlóra vivő ingatlanpiaci és tőzsdei összeomlás, illetve az 1997-ben kitört ázsiai “influenzajárvány”.
NEM CSODAVÁRÁS. E derűlátás azonban nem csodaváráson avagy varázslaton alapul, kizárólag a józan ész diktálja (az érvekről lásd a keretes anyagot a 36. oldalon). Bekövetkeztükre garancia természetesen nincs. A közgazdaságtan nem előre megállapítható folyamatokat ír le, mint ahogyan mondjuk a csillagászat teszi a bolygók mozgásával. A nemzetközi újjáépítési erőfeszítések kútba eshetnek. Egy esetleges Wall Street-i összeomlás világszerte századvégi pánikot indukálhat. Nem zárható ki az európai Gazdasági és Pénzügyi Unió szétrobbanása sem.
A politikai gazdaságtanban a döntés művészete elsősorban nem az összes lehetőség áttekintéséről szól. Az úgynevezett legrosszabb eset forgatókönyvek mindig rémisztőek. Hosszú távon a valószínűség és a hihetőség bizonyulhatnak használható fogalmaknak.
Reményeim szerint sikerült összefoglalnom, miért van helye az optimista szemléletnek.
Š 1999, Los Angeles Times Syndicate
