Ha valaki nyugat felől nézi a közép- és kelet-európai régiót, azt láthatja, hogy Magyarország az 1998-as kormányváltással szerepet váltott. A Horn-kormány idején az ország az éltanuló pozíciójára tört. A külügyi és külgazdasági illetékesek napi rutinjához tartozott annak hangoztatása és bizonygatása, hogy milyen sok területen verjük a rivális országokat, azokat is, amelyek hozzánk hasonlóan társultként törekednek az uniós tagság felé. A kormánypolitika minden más területe alárendelődött az európai integráció ügyének, még akkor is, ha ez – például a pénzügyi fegyelem megszilárdítása során – konfliktusokat okozott a kormánypártok támogatói és tagjai körében.
A jó bizonyítvány megszerzését időnként szó szerint kellett érteni: egyes nyugati intézmények, bankok néha valóban leosztályozták a volt szocialista országokat a szerint, hogy milyen eredményesen haladnak a piaci reformok útján. Az érdemjegyek a mi szempontunkból tényleg kedvezően alakultak, aminek legfőképpen az volt az oka, hogy az értékelés rendszerint az intézményi átalakulás terén felmutatott előmenetelre, és nem feltétlenül a teljesítménymutatókra vonatkozott.
ÚJ REGIONÁLIS SZEREPBEN. Ez a felállás a legutóbbi egy és egynegyed év során megváltozott. A visegrádi együttműködés négyszereplős változatban történő feltámasztása, a Horvátország irányában kialakuló patrónusi viszony, és nem utolsósorban a balkáni háború időszakában elővezetett régiófelelősi stílusgyakorlatok mind azt mutatják, hogy Magyarország elsősorban már nem éltanuló (az európai normák és elvárások 101 százalékos teljesítője) kíván lenni, hanem a térség vezető állama, ha tetszik: gazdasági és politikai értelemben is meghatározó középhatalom.
Ha az arculatváltás konkrét körülményeitől eltekintünk, még azt is mondhatjuk, hogy mindkét szerep lehet értelmes, sőt, a kettő akár erősítheti is egymást. Mert az igazi éltanuló – mint egykor az úttörő – nem az, aki csak magának tanul, hanem az, aki a pajtásait is segíti. Aki egy gyenge és fegyelmezetlen osztályban stréber, az maga sem számíthat tartós előnyökre. Persze nem jár jutalom akkor sem, ha a pajtásoknak történő segítségnyújtás nem a hivatalos versenyszámok területén történik, hanem közös csínytevésekben merül ki.
Az 1998 előtti, kivételezésre törekvő stratégiával ellentétben ma – a ló túlsó oldalán – a kivételesség doktrínája uralkodik, amely a kárpát-medencei hegemónia kétes eszközökkel történő építgetését jelenti. Erről valószínűleg senki sem hiszi el, hogy közelebb visz az uniós csatlakozáshoz. Ugyanakkor – az új szerep bírálata közben – önáltatás lenne azt feltételezni és hirdetni, hogy csakis saját teljesítményünkön múlik a tagság elnyerése vagy elszalasztása. Időközben ugyanis a nyugati stratégia is változik.
VITÁK AZ ELSŐ KÖRRŐL. Újra meg újra felszínre törnek azok a parciális érdekek, amelyek a bővítés halogatását szorgalmazzák. Ez persze közvetetten, burkolt formában történik. Hasonlóan ahhoz, ahogy Nagy-Britannia kormányai hosszú időn át az EU keleti bővítésének támogatása ürügyén próbálták akadályozni az integráció mélyítését, ma egyes tagországok, vagy azokon belül egyes csoportok az “első kör” jelentős kiszélesítését követelve próbálják elérni, hogy maga a bővítési forduló minél később következzen be.
E logika érvényessége ugyanakkor nem jelenti azt, hogy igaz az ellenkezője is, vagyis hogy minél kevesebb országot jelölnek az első körbe, annál hamarabb kerülhet sor a keleti kibővítésre. (Nemrégiben például elhangzott az, hogy az első körben csak Észtországot, Magyarországot és Máltát vegyék fel.) Egészen bizonyos, hogy így kevesebbe kerülne a művelet, ami az unió számára nem lebecsülendő szempont. Azonban csak egy a sok közül, márpedig sem egy vállalat, sem egy nemzetközi szervezet nem dönt egyetlen szempont alapján. Nagyon valószínű például, hogy – bár öt ország felvétele drágább, mint háromé – Lengyelország és Csehország nélkül az EU bizonyos csoportjai számára nem materializálódnának az elvárt mértékben a tagfelvételhez kapcsolt olyan igen fontos igények, mint a biztonságpolitika és piacbővítés.
Nem tartható az a – nyugaton megfigyelhető – feltételezés sem, miszerint ha a tagjelöltek még nem elég érettek a felvételhez, úgy folytassák felkészülésüket az EU keretein kívül, és jöjjenek vissza újra, ha már jobb eséllyel próbálkozhatnak. A növekedési mutatók ebből a megközelítésből megtévesztőek. Lehetséges ugyanis, hogy az EU-átlagot mostanában meghaladó lengyel, szlovén vagy magyar növekedési mutatók egy enyhe konvergenciát sejtetnek, a csatlakozási folyamat lassítása vagy akár számottevő elhalasztása azonban markánsan divergens tendenciákat erősíthet fel a szociális viszonyokban, a társadalom kulturális és morális helyzetében, vagy a köz- és nemzetbiztonság terén.
Lehet, hogy egy szigorú átvilágítás ma min-den tagjelöltet felvételre éretlennek nyilvánítana. A 2002-es csatlakozás elhalasztása azonban nem a további érést segítené, hanem inkább a leszakadást és a perifériára sodródást tenné valószínűbbé. –
