A német újraegyesítés és az Európai Unióvá váló Európai Gazdasági Közösség reményei keltette eufóriában, még 1991-ben jórészt szimbolikus üzenetértéke volt annak, hogy Helmut Kohl kormánya úgy döntött: a józan ész és a szomszédok érzékenysége ellenében visszahelyezi a német állam központját a történelmi fővárosba. E döntés alapjául az érzelmek mellett a korszak gazdasági előrejelzőit átható optimista jóslatok szolgáltak, amelyek szerint az életkörülmények teljes kiegyenlítődése 5-7 év alatt “elkerülhetetlenül” végbemegy. Ebben az esetben a szövetségi kormány székhelyének megváltoztatása három cél elérését jelenítette volna meg: a nyugat győzelmét, a kelet felvirágzását és az EU további keleti bővítése iránti elkötelezettséget.
KIFÁRADÁSI TÜNETEK. Ma már jól tudjuk, hogy míg történelmileg a Nyugat győzött, a nyugatnémet gazdaság egyáltalán nem tudta oly könnyen megemészteni a keletnémet örökséget, mint feltételezték. Sőt, a kilencvenes évek – no meg az újraegyesítés egyoldalúan politikai modellje – együttesen a felszínre hozták a nyugati tartományok többségét már a nyolcvanas években is jellemző kifáradási tüneteket. Az új termékek, új eljárások kiötlésében, a legújabb technológiai és munkaszervezési újítások megvalósításában Németország nem bizonyult éppen éltanulónak. A tartósan csekély növekedés mellett állandósult kétszámjegyű munkanélküliség – amelyet a keleti tartományokban csak az előnyugdíjak és más burkolt segélyezési formák garmada tud a 16-17 százalékos szintre, azaz a magyarországi érték kétszeresére mérsékelni – csakúgy, mint a vállalatalapítások és a nemzetközileg versenyképes új termékek csekély aránya a gazdaságelemzőket régóta aggódó és bíráló elemzésekre késztették.
Németország 1998-ban a változásra szavazott: az új közép ígéretével és a sok évtizedes személyi betokosodás felfrissítésével kormányra lépett baloldali koalíció egyben nemzedékváltást is jelentett. Míg a korábbi időszak vezetői számára a háború, a megosztottság és a német bűntudat adottság volt, a mostani kormány ezeken túllépett, már más szabályok szerint szocializálódott nemzedékek értékrendjét és világképét jeleníti meg.
Az elmondottak szerint tehát minden megváltozott: a berlini átköltözés gazdasági, politikai és társadalmi dimenziója egyaránt. A tíz éve biztosnak tetsző feltételezések – köztük az, hogy a kormány teljes átköltözésének 2001. évi dátumára már lesz keleti EU-tag – megalapozatlannak bizonyultak. Sőt, a vörös-zöld koalícióval kapcsolatos túlzott remények is szertefoszlottak a koszovói bombázások sokkja, az adórendszer átalakítása kapcsán megbolydult lobbiküzdelmek, valamint a kormányhatalommal járó elvi engedmények jelezte konkrét ügyekben mutatott gyenge teljesítmények együttes következményeként. A keleti tartományok önjáró fejlődése ábránd, a nagyszabású munkahelyteremtés szép ígéret, az adó- és nyugdíjreform az ellenzék jóindulatának kitett politikai függő játszma maradt.
Így azután a tervszerű határidő előtt két évvel végrehajtott átköltözés a német igények és a realitások közti feszültség szimbólumává vált. Elkészült a Reichstag újjávarázsolt, üvegkupolájával és nyitottságával a változást jelképező épülete, de a kormányfőnek az egykori keletnémet államtanács késő-szocreál tablókkal ékesített épületében kell dolgoznia. Hisz’ a kancellária nincs kész, csakúgy, mint a legtöbb középület, a főpályaudvar, a földalatti és a múzeumok 1945 után elmaradt – vagy 1961 után tudatosan elhanyagolt – rekonstrukciója sem fejeződött be. A történelmi városmag új életre kel, de továbbra is átfonja a hatvanas évek örömtelen és fantáziátlan lakótelepsora.
ÖNKORRIGÁLÓ DEMOKRÁCIÁK. A mélyrétegeiben kevéssé átalakult, sértettségét a keletnémet utódpártra és a szélsőjobbra adott szavazataival kifejező öt keleti tartomány gondjai így szó szerint a kormányzat küszöbe elé kerültek. A gazdasági reformtervek és a törvényhozási mozgástér közti ellentmondás sem kisebb. És persze a magyar szempontból legégetőbb kérdés, az EU-bővítés is inkább nemes célnak, semmint sürgető realitásnak tűnhet ebből a szempontból.
Közismert, hogy a demokratikus döntéshozatal hajlamos az elnehezedésre. De mint évtizedünkben is többször bebizonyosodott Olaszországtól Angliáig, a demokrácia egyben olyan kormányzati forma is, amely önkorrigáló jellegű. Gazdasági és politikai kihívásokkal szembesülve új eszmék, új emberek, új megoldások választódnak ki, amelyek meghaladják a korábbi felállás teremtette stagnálást. Így volt ez a negyvenes évek végén, a hetvenes és a nyolcvanas évek elején Németországban is. Akkor a korábbiakból nem következő, újító megoldásokkal válaszoltak a kihívásokra. Remélhetjük, hogy most sem lesz másképp. Már csak azért is, mert megvalósított reformok híján nem lesz uniós fogadókészség. És a szomszédok kirekesztésének következményeit Berlinben bizonyára közvetlenebbül érzékelnék, mint mondjuk Dublinban vagy éppen Lisszabonban. –
