A világhírű Economist ugyanazon a héten jelent meg a vállalatvezetők részvényopciós javadalmazásáról szóló címlapsztorijával, mint Önök (Pénzemberek, Figyelő 99/31. szám). Ehhez gratulálok! Ugyanakkor – nyilván mert a magyar viszonyokat tárgyalta, ahol ennek a javadalmazási formának nincsenek olyan hagyományai, mint például Amerikában – véleményem szerint a cikk nem tért ki elég részletesen arra, hogy számos előnye mellett milyen buktatói vannak ennek a premizálási formának. Az Economist véleménye szerint a menedzserek részvényopciós ösztönzése hosszú távon igen drága mulatság.
Először is azért, mert amikor a részvényárfolyamok csökkennek, az igazgatótanácsok kemény dilemma elé kerülnek: el kell-e fogadniuk, hogy azok az általuk alkalmazott főnökök – akik az árfolyamok növekedésekor degeszre keresték magukat -, még ilyenkor is jól járnak. Érdemesebb-e tehát a leértékelődött részvényeket drága készpénzre váltani? Esetleg árazzák újra az opciókat. Az újraárazásnak semmi értelme, amennyiben a részvényvásárlási opciót arra találták ki, hogy a menedzserek a tulajdonosokkal azonos ösztönzőket kapjanak és velük azonos kockázatokat vállaljanak.
A részvényopció másik hátulütője – még akkor is, ha a mérlegekből ez nem derül ki -, hogy erodálja a cég eredményeit. Azok az opciók, amelyekkel szemben nem állnak közvetlen bevételek, a valóságban akár felére is csökkenthetik az egyébként kimutatott nyereséget. Amennyiben ugyanis költségként állítanák be őket, a kimutatott nyereség növekedése lényegesen alacsonyabb volna.
A részvényopciós ösztönzéssel szemben azonban az Economist egy harmadik, a lényeget jobban érintő érvet is felsorol. Eszerint egy vállalat tulajdonosaira még vissza is üthet a részvényopció. Azok a vállalatvezetők ugyanis, amelyek részvényopciós lehetőséget kaptak, úgy hajtották fel a részvények árfolyamát, hogy hiteleket vettek fel, majd a bevételből saját részvényeket vásároltak. Ez ugyan nem feltétlenül jelent rosszat, de mindenképpen a vállalat eladósodásához vezet. Márpedig egy eladósodott cég sebezhetőbb.
Az Economist összeállításából az derül ki, hogy a részvényopció valójában profitot csökkentő költség. Amennyiben a lehívási szabályokat úgy változtatnák meg, hogy minden új opció költségként jelentkezzen az eredménykimutatásban, akkor ebből kettős haszon származna. Az igazgatótanács képes volna egyértelműbb kapcsolatot teremteni a cég eredményessége és a lehívási jog között. Ez pedig biztosítaná, hogy a menedzserek pusztán a piac kedvező alakulása miatt ne kereshessenek egy vagyont. Emellett pedig a befektetőknek is tisztább képük volna arról, hogy az adott vállalat valójában hogyan is teljesít.
Az Economist megállapításai egy, a magyarországinál lényegesen átláthatóbb piacra érvényesek. Véleményem szerint Magyarországon már az is elég volna, ha többet tudnánk maguknak a vállalatoknak a teljesítményéről. Akár részvényopcióval, akár anélkül érték el azt a menedzserek.
PAPP KEVE
Budapest
