legalábbis ezt állította a magyar hatóság, és – közegészségügyi okokra hivatkozva – egy csapásra leállította az Európai Unióból jövő összes (sic!) tejtermék importját. A XIX. századi protekcionista reflexekre emlékeztető akciót minden bizonnyal a belső tejpiac fellendítésének magasztos célja motiválhatta. (Zárjuk most ki a szóba jöhető okok közül az emberi gondatlanságot, vagy – urambocsá! – ostobaságot.) A földművelésügyi és vidékfejlesztési tárcánál valaki, vagy inkább valakik – mert azért azt ne gondoljuk, hogy az ilyen nagy ötleteket nem vitatják meg a köztudottan szigorúan szakmai alapon, mindenféle pártbefolyástól mentesen kiépült szakértői hierarchia különböző lépcsőfokain – úgy hihették, hogy az ilyen intézkedések úgy mennek majd át a hazai államigazgatáson és az unió bürokráciáján, mint kés a vajon. Fél napig a tervezet kiagyalói dörzsölhették is a tenyerüket: az egészséges magyar ember ezentúl végre egészséges magyar tejet iszik, közben pedig fityiszt mutat az uniónak. A terv már csaknem a megvalósulási szakaszba jutott, amikor a hírek szerint megcsörrentek a telefonok külhonból és belföldről egyaránt, megpróbálván jobb belátásra bírni a külkereskedelmi mérleghiány és a közegészségügy felett buzgón őrködő romantikus szakértőket. Fél nap sem telt bele, és a tárca újabb, ezúttal hajlékonyságát bizonyító állásfoglalást tett közzé, mondván: máris elvégezték a vizsgálatokat (sic!), az eredmények jók, jöhet a tej.
Pusztán remélni lehet, hogy az Európai Unió illetékesei valóban csak afféle romantikus túlkapásnak minősítik ezt az epizódot, és abból nem vonnak le messzemenő következtetéseket a magyar államigazgatás működésére, határozottságára, szavahihetőségére, végső soron pedig Magyarország uniós érettségére nézve. A mezőgazdaság ugyanis tejügy nélkül is éppen elég fejfájást okoz a csatlakozási tárgyalásokat folytató delegációknak – uniós és magyar oldalon egyaránt. Ennek számos – jórészt a hazai gyakorlattól független – oka van. Például az, hogy a kétoldalú agrárkereskedelem egyelőre még távol áll a szabad áruforgalomtól, ellentétben az ipari árukéval, ahol az már jórészt megvalósult. Ebből következően a kvóták és a vámok lebontása a mezőgazdaságban felettébb vontatottan halad; külön-külön kell szabályozni az egyes termékek piacra lépését. És akkor még nem szóltunk az olyan, néha érzelmi, de mindenképpen politikai kérdésként kezelt ügyről, mint a külföldiek földtulajdon-vásárlása; mint ismeretes, Magyarország itt 10 éves átmeneti felmentést kért az uniótól. Igaz, egy másik tagjelölt, Lengyelország ennél is hosszabb derogációt tart szükségesnek: 18 éves különleges elbánásért folyamodott.
Az unió Közös Mezőgazdasági Politikája átfogó reformon ment keresztül, s e folyamat részben még ma is tart; csökkentették az ártámogatásokat, és a szubvenciók meghatározó részét közvetlenül a termelőknek utalták át. Nem csak a támogatottsági szintek közötti különbség, de a felvásárlási áraknál mutatkozó differencia is mérséklődik: ez utóbbi magyar szempontból kétségtelenül kedvező fejlemény. Az unióhoz képest magas agrárnépességi arány azonban nem használ a magyar alkupozíciónak, mégpedig éppen amiatt, hogy a közösségben az ártámogatásokat felváltják a termelői dotációk.
Ebből a szempontból – csakúgy, mint a földvásárlás tekintetében – Lengyelország helyzete a legvitatottabb. A példátlanul magas, csaknem a lakosság harmadára rúgó agrárnépesség – az ország belépése esetén – hihetetlenül nagy terhet ró majd az unióra. Nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy előre jelezzük: Lengyelország felvétele ügyében a politikai-stratégiai érdek és a gazdasági racionalitás ütközik majd, ami könnyen elvezethet ahhoz, hogy az ország kimarad az első körben csatlakozók társaságából.
Magyarország integrációs pozícióját eddig nem élezte ki ilyen drámai mértékben az agrárium helyzete. A tejüggyel a magyar államigazgatás önmagának adott figyelmeztető jelzéseket: a belpolitikai okokból tárcaszintre emelt romantikus elgondolások azonnal ellenállást váltanak ki az Európai Unióban. A realista ötletekről persze egyáltalán nem kellene lemondani. Sőt: éppen ideje lenne, hogy a kormányzat – a gazdaság minden szférájában – a derogációk megnevezése mellett, lassan felvillantsa azt az öt-tíz stratégiai célt, amelyet mindenképpen el akar érni a csatlakozási tárgyalásokon; az ugyanis ismét csak a hiú ábrándok kategóriájába tartozik, hogy 30-40 felmentési igényt le lehessen nyomni az uniós bürokrácia torkán. A távlatos és reális célok hiányában viszont nem csak az (uniós) tej lesz savanyú. –
