Az új pénzügyminiszter elfoglalta hivatalát. Egyelőre csak az Egyesült Államokban. Ez persze most nem hír, hiszen a váltást már hónapokkal korábban, majdhogynem ünnepélyes külsőségek között jelentették be. A lapok kommentálták is, miért kell vele akkor most foglalkozni?
Azért, mert egyetemi tanárok miniszteri székbe ültetése nem túl gyakori dolog. Számos tudós közgazdász volt ugyan miniszter hosszabb-rövidebb ideig (Böhm-Bawerk, Schumpeter, Myrdal), de ők hírnevüket inkább elméleti tevékenységüknek köszönhetik, és nem gazdaságpolitikusi pályafutásuknak. Volt néhány példa a történelemben arra is, hogy egy közgazdász professzor a pénzügyminiszternél magasabb állami hivatalt is betöltsön (Lange, Cardozo), amihez persze a szaktudáson túl sok egyéb képességgel, adottsággal, kapcsolattal is rendelkezni kellett. Mivel pedig az Egyesült Államokban 1946 óta a tudomány eredményeinek a politikai döntéshozatalba való becsatornázásába létezik egy önálló, kvázi-miniszteriális intézménye, a közgazdasági főtanácsadóé, itt az átlagnál is ritkább, hogy a pénzügyeket egy “tojásfejűre” bízzák (ez az egyetemi oktatók kedvesen lekezelő megnevezése az Egyesült Államokban).
A VÁLTÁS KÉNYSZERE. Bill Clintonnak eddig – és valószínűleg összesen – három pénzügyminisztere volt. A most távozó Rubin csillogása miatt sokan már el is felejtették a legelsőt: Lloyd Bentsent, aki veterán szenátorként, hosszú kongresszusi pályafutása jutalmául kapta meg a pénzügyi tárcát. Meg azért, hogy szimbolizálja Clinton eltávolodását a Demokrata Párt – “adóztató és költekező” csúfnévvel illetett – liberális hagyományaitól. Bentsen ugyanis történelmileg olyannyira a fiskális konzervativizmus hívének számított, hogy a hetvenes évek elején, amikor George Bush-sal mérkőzött Texasban a szenátori székért, John Kenneth Galbraith, az ismert liberális közgazdász is a republikánus Bush támogatására hívta fel olvasóit.
A mexikói pénzügyi válság azonban 1994 végén új helyzetet teremtett, és kikényszerítette a pénzügypolitika átértékelését. A történet hasonlított ahhoz, ami 1982-ben, a déli szomszéd akkori pénzügyi összeomlása után történt. Mindkét esetben be kellett látni, hogy a pénzügyi konzervativizmus szép dolog, de vannak olyan praktikus kérdések, amelyeket nem lehet kizárólag a pénzmennyiség és az állami költekezés korlátozása útján megoldani.
A Lawrence Summers pénzügyminiszteri kinevezését kísérő kommentárok elsősorban a folytonosságra helyezték a hangsúlyt. Arra, hogy Summers rengeteget hálálkodott nyilvánosan elődjének, amiért oly sokat tanulhatott tőle. A váltás kényszerét azonban sokkal inkább az a felismerés szülte, hogy a dolgok nem mehetnek tovább a legutóbbi öt évben követett úton. Nem folytatható, hogy a Fed monetáris politikája újra meg újra kamatcsökkentéssel javítja a New York-i befektetők hangulatát, miközben a világ többi részén pénzügyi válságok követik egymást, egyre inkább fenyegetve a jéghegy csúcsának számító Wall Streetet is. Nem folytatható, hogy a Nemzetközi Valutaalap által támogatott árfolyamrendszerek időről időre nagy robajjal összeomlanak, kiváltva az IMF és az amerikai költségvetés tízmilliárdos támogatásainak kiáramlását. Kétséges az is, hogy indokolt-e tartani a dollár ázsióját, miközben az Egyesült Államok tetemes kereskedelmi deficitet tart fenn a világ többi részével szemben. A közeljövőben amerikai közreműködéssel meg kell oldani az eurónak a nemzetközi pénzügyi rendszerbe való beillesztését, ami nem egyszerűen az egységes valuta dollár- és jenárfolyamának meghatározását jelenti, hanem például azt, hogy az érdekelt felek megállapodjanak az euró-övezet IMF-képviseletének nagyságában és formájában.
Új politikát, új irányvonalat és valószínűleg új intézményeket is ki kell dolgozni a jövőben, s ez jellegzetes pillanata a professzorok politikai pozícióba emelésének. Summers pedig több okból is a megfelelő személy a megfelelő feladatra. Mint tudós közgazdász, akit családi kapcsolatok fűznek több Nobel-díjashoz is (Samuelson, Arrow), maga mögött tudhatja a szakma támogatását. A katedra elhagyása után már ült néhány évig a Világbank alelnöki székében, azóta pedig a Fehér Ház másik oldalán, a Treasury-ben volt a “number two”.
KRITIKÁK KERESZTTÜZÉBEN. Mindezek mellett Summersnek számos kritikusa is akad. A Wall Street (Journal) szemében ő az a személy, aki két kézzel szórta az adófizetők pénzét a hoppon maradt befektetőknek és a feltörekvő piacgazdaságok még kevésbé körültekintő kormányosainak. Még világbanki évei alatt elrontotta renoméját a civil szervezetek körében is, amikor – a “közgazdasági racionalitás” alapján – javasolta, hogy az egészségkárosító munkafolyamatokat telepítsék ki az “alulszennyezett” fejlődő országokba, ahol az emberek amúgy is rövidebb ideig élnek. A szaktudományos logika önmagában még nem garantálja a sikert – pláne, ha közgazdaságtudományról van szó. –
