Az Európai Központi Bank legutóbbi sajtótájéikoztatóján az alelnök, a francia Christian Noyer előadta, hogy 900 nappal az egységes európai pénz gyakorlati premierje előtt megkezdték az euró bankjegyek nyomtatását. 2002. január elsejéig 13 milliárd bankót nyomnak. Egymás után illesztve Frankfurttól egészen a Holdig érnének. Ott is a Nyugalom Tengeréig…
Ilyen “tenger” persze csak a Holdon létezhet, ahol a nyugalmat a víz és a levegő – az élet – hiánya garantálja. A Financial Times tudósítója ezért meg is jegyezte, hogy az alelnök bejelentése után “ideges nevetés söpört végig a termen.” Okkal. A résztvevők jól tudták, hogy földi viszonyaink között az euró a Nyugtalanság Tengerén hánykolódik.
MEDDIG ZUHAN? A hánykolódás lényege és a kormányosok óvatosságának magyarázata az, hogy a dollárhoz képest az euró ebben az évben értékének 13 százalékát elvesztette, és az egymással is vitatkozó pénzügyi szakértők hetek óta azzal “játszanak”, hogy mikor következik be az 1 euró = 1 dollár helyzet, s ennek milyen következményei lesznek. (Sőt, a múlt héten Horst Siebert, a Kiel városában működő hírneves világgazdasági intézet igazgatója és a Schröder-kormány mellett működő “bölcsek tanácsának” tagja kijelentette: nem lehetetlen, hogy az euró egészen a 90 dollárcent értékig zuhanhat.)
Úgy tűnik, az Európai Központi Bank és személyesen Wim Duisenberg elnök mintha közönyösen, vagy éppen rejtett elégedettséggel figyelte volna az euró esését. A bank mindeddig nem tett nyílt kísérletet az árfolyam szilárdítására.
Az uralkodó vélemény ugyanis pillanatnyilag az, hogy az euró gyengesége a robosztus amerikai gazdaságnövekedési ütemmel kapcsolatos. Ez durván kétszerese a tizenegy tagú euró-övezet növekedési átlagának. Ez a különbség erősíti a dollárt – viszont javítja a nagy európai vállalatok exportpozícióit. Különösképpen azokét, amelyeknek a világpiacon erős amerikai konkurenciával kell megküzdeniük.
E filozófia jegyében a német Bundesbank kormányzótanácsának egyik hangadó tagja a minap azt mondta: “Az euró hanyatlása olcsóbbá teszi az európai exportot a világpiacon anélkül, hogy inflációt gerjesztene. Ez örömmel tölt el bennünket.”
Az amerikaiak persze világosan látják ennek az elégedett tétlenségnek az okait. Az új washingtoni pénzügyminiszter, Lawrence Summers Brüsszelben nagyon határozottan figyelmeztette az euró-államok pénzügyminisztereit: “Jobban tennék, ha nem támaszkodnának a versenyképességet javító mesterséges erőfeszítésekre.”
Az euró nyugtalanságának tengerén ez a mind jobban érezhető amerikai ingerültség válthatja ki az első komolyabb vihart és vethet véget az elégedettséget csak rosszul leplező egykedvűségnek. Duisenberg ezt jól időzített gyors célzással le is reagálta, amikor arra utalt, hogy ha az euró-zónában a jövőben inflációs nyomás jelentkeznék, akkor elképzelhető egy finom kamatlábemelés. Magát a célzást úgy értelmezték, mint az első közvetett kísérletet az euró megtámogatására.
Ez elég is volt ahhoz, hogy (párosulva a hó végén nyilvánosságra hozott optimista német növekedési előrejelzésekkel) a május vége óta elért legmagasabb szintre tornássza fel a közös pénz árfolyamát. Év elején az euró 18 dollárcenttel ért többet, mint a zöldhasú; a mélyponton 1-2, a mostani júliusi csúcs idején 4-6 centtel.
Néhány napja a szakértők már arról vitáznak, hogy csak epizódról van-e szó, vagy netán az éves trend fordulatának kezdetéről. Annyi bizonyos, hogy az euró esetleges további esésének vannak komolyabb és nehezebben mérhető politikai és gazdasági kockázatai. Nem felejthető, hogy egy olyan új pénznem, amelyet az Európai Unió tizenegy kulcsállamának gazdasági fellendítésére és az amerikai pénzügyi dominanciával szembeni rivalizálás eszközeként hoztak létre, a gyengülést csak egy bizonyos határig engedheti meg magának. E pillanatban nem lehet számszerűsíteni, hol van ez a határ. A dollárparitásnál, vagy esetleg valamivel alatta. Ám, ha ezt a határt az euró átlépné, az komoly csapás lenne az euró-övezet presztízsére és a befektetői bizalomra.
ELLENHATÁS. A pszichológiai hatásokon túl: az euró gyengesége miatt már két hónapja esnek a kötvényárfolyamok, miközben a kamatlábak emelkednek, a vállalatok és a fogyasztók számára egyaránt drágítva a hitelfeltételeket. A Deutsche Bank vezető devizaelemzője ezt a dilemmát így foglalta össze: “Amit Európa nyer a növekvő versenyképességgel, azt elvesztheti a magasabb kamatokkal. A gazdasági életben nincsen ingyen ebéd.”
Még a Nyugalom Tengerén sincs, ahol az ember Holdat ért. –
