majd’ két évtizede azon a viccen, melynek poénjában a kisnyúl azt válaszolta az oroszlán kérdésére: “Á semmi, semmi, csak ülök itt, manikűrözök és közben hülyeségeket beszélek… “. A vicc az igazságot volt hivatva kimondani a hatalommal szemben.
A rendszerváltás egyik legnagyobb intellektuális vesztesége, hogy – a szólásszabadság kiteljesedése okán – megszűnt a pesti vicc indítéka. Azóta csak vicces politikusok vannak.
Torgyán József például, akivel fejlett humorérzéke azt mondatta egy egyetemi rendezvényen, hogy Deutsch Tamást legszívesebben tiszteletbeli kisgazdává fogadná, mert ember még nem avatta olyan népszerűvé az FKgP-t, mint a fideszes ifjúsági és sportminiszter. A poén legalább akkora sikert aratott a közgazdász-hallgatók körében, mint Chikán Attilának egy korábbi kiszólása, amelyben színlelt nyelvbotlással Földművelési és Családfejlesztési Minisztériumnak nevezte a Torgyán-vezette tárcát – éppen akkoriban, amikor a kisgazda elnök közvetlen hozzátartozóit zsíros állásokba segítette.
Érdekes módon a politikusok humorérzéke a hatalomban eltöltött idővel arányosan kopik. Ez alól a talán túlzottan általánosító megállapítás alól a miniszterelnökök mindenképpen kivételt képeznek. Antall József például egyszer megmosolyogtatta a Tisztelt Házat, amikor az ellenzék akadékoskodásával kapcsolatban azt találta mondani: ő már jó ideje leszokott arról, hogy saját magának szerezzen örömet… Boross Péter sokszor poénkodott – igaz, a viccek javát csak ő maga értette, viszont mindig jókat nevetett rajtuk. Hallgatóságának inkább arcára fagyott a mosoly. Horn Gyula ötletein is jót nevetett a közönség. Emlékeznek például arra, amikor azzal vélte megnyerhetőnek a választásokat, hogy ingyen utazást biztosított a nyugdíjasoknak – egyebek mellett a Malév-járatokra!?
Orbán Viktor is vicces fiú. Miniszterelnökként jobbnál jobb bemondásokkal szórakoztatja a polgárokat. Legutóbb például azt találta mondani az arra legalkalmasabb közegben – tudniillik az áradásoktól sújtott Heves megyébe látogatva -, hogy most a magukat zsírosra kereső biztosítókon a sor: szálljanak be ők is a kárenyhítésbe.
A miniszterelnöki ötlet nem csak tartalmában elképesztő, de a szófűzés arroganciája is annyira megdöbbentő volt, hogy első hallásra elakadt a lélegzetünk. Azt gondolhattuk, hogy a magyar miniszterelnök komolyan beszél. Kellett egy kis idő, amíg leesett a tantusz, s megértettük: valójában csak viccel. Csapkodhattuk hát a combunkat: hihi!
A kormányfő azonban – nyilván idő hiányában – nem dolgozta ki eléggé a poént. Például segítségre szólíthatta volna föl az élelmiszer-nagykereskedőket is, mondván: adjanak enni a nélkülözőknek, mert náluk sok konzerv akad a raktáron. Mondhatta volna azt is, hogy az építőanyag-kereskedők adjanak téglát, mert nekik abból van sok. A kereskedelmi televíziók pedig lemondhatnának némi hirdetési árbevételről, mert úgy is dől hozzájuk a lé. A pénzintézetekben meg – már csak nevükből következően is – rakásra áll a pénz, különösen a jegybankban. Osszanak hát abból bankjegyeket! A hídépítők pedig verjenek hidakat!
Orbánnak a biztosítókat bíráló, és tulajdonosaik, valamint a biztosítottak kárára történő osztogatásra felszólító mondatai új – Magyarországon még csak a Csurka-féle nagygyűlésekről ismert – színt vittek az üzleti világ és a politika kapcsolatába. Mindezt később egy belügyi tisztviselő a közbeszerzési törvény szellemét sértő zsarolással keverte, mondván: az a biztosító élvez majd előnyt az önkormányzati biztosítások megkötésekor, amelyik most önként tejel. Súlyos szavakat használva azt mondhatnánk, hogy ezzel a miniszterelnök átlépett egy olyan határt, amelyet nem szabadott volna, s – kihasználva a pénzügyi szféra széles körű népszerűtlenségét, valamint az árvízkárosultak elkeseredettségét -, határozott cselekvés és tényleges kormányzati segítség helyett politikai hasznot próbált magának kovácsolni. (Ezzel szemben nem találkoztunk olyan biztosítóval, amely PR-célokra használta volna föl, hogy – még a kormányfői felszólítás előtt – komoly összegeket fizetett bajbajutott önkormányzatoknak.) Mondhatnánk, a miniszterelnök mondatai súlyosan sértették az üzleti szféra (nem utolsósorban pedig a biztosítottak) érdekeit. Ilyen hangnemű és tárgyú kijelentései azzal a következménnyel járhatnak, hogy megingatják a befektetői bizalmat és megzavarják a piacot. Felesleges azonban a kemény szavak használata: szerencsére Magyarországon a miniszterelnöki bemondásokat üzleti körökben sem veszik túlságosan komolyan. Mára megfordultak a viccbeli szerepek: csak ül az oroszlán, manikűrözik és… –
