Rohamra ugyan már nem számít a pénztárszakma, a statisztikák szerint azonban augusztus végéig – ameddig egyáltalán magánnyugdíjpénztárba átlépni lehetséges – még jó néhány magánpénztárra „érett” alany dönthet. Mert igaz ugyan, hogy az összes tag java része fiatal, azonban a 20 és 30 év közötti gazdaságilag aktív honpolgárok közül – márpedig a rendszer propagálói szerint ők azok, akiknek kifejezetten megérné csatlakozni a tőkefedezeti pillérhez – még közel félmillióan nem ismerték fel ezt.
Vagy csak kivárnak, és azután kívánnak kalkulálni, hogy a nyugdíjreform éppen folyó továbbfejlesztése – az eredeti szóhasználat szerint felülvizsgálata – meghozza a maga gyümölcsét; azaz a változások iránya egyértelművé lesz. „Mindez az új nyugdíjrendszert és benne a magánnyugdíjpénztárak helyét nem érinti majd alapvetően” – ígéri Párniczky Tibor, az Állami Pénztárfelügyelet (ÁPF) elnökhelyettese. Azt azonban nehéz meghatározni, hogy mettől kezdve számít a változás alapvetőnek. Mindenesetre a munkacsoportok közül a legátfogóbb témával – a pénztárak eddigi helyzetének értékelésével és a további működés feltételeinek kiókumlálásával – foglalkozó, az eddig követett út „egyenes” meghosszabbítását tartaná üdvözítőnek. (A hírek szerint a Miniszterelnöki Hivatalban kutatásaik ezen eredményét, mondhatni, nem fogadták éppen kedvezően.)
Nos, aki magasabb nyugdíj reményében a tőkefedezeti pillér mellett dönt, s ezzel részlegesen kivonul a szolidaritási elven működő társadalombiztosítási rendszerből, annak még át kell esnie a pénztárak közötti korántsem könnyű választáson. A szelekció dilemmája eddig azért láthatólag keveseket térített el, erről tanúskodik az a másfél millió ember, aki az elmúlt másfél évben, azon belül is javarészt az időszak első 7-8 hónapja során már lépett. Ahogyan mondani szokás: a lábával szavazott. Különösebben tehát nem hallgattak az intő szóra, amit ezen intézmények indulásakor az ÁPF elnöke is jó néhányszor hallatott. Radnai György ugyanis azt hangsúlyozta, hogy érdemes a pénztárakról előzetesen tájékozódni, működésüket követni és csak ilyen ismeretek birtokában választani. Olyan élő emberről azonban, aki döntése előtt a pénztárak tucatjai közül többel is ismerkedni próbált, kevesen hallottak. Sőt, egy felmérés szerint olyan sem lehet túl sok, aki immáron tagként igyekezett valamit a jövője „zálogáról” megtudakolni. A válaszokból ugyanis az derült ki, hogy a magánpénztári tagok kétharmada még a szóban forgó intézmény nevét sem tudja.
Az ÁPF elnökének két évvel ezelőtti, ismerkedésre biztató tanácsával az ügyfelek valójában nem is juthatnak messzire. Már amennyiben a pénztári jellemzők, statisztikák és működési adatok megismerését értjük ez alatt. Ezek bizonyos hányada – ugyan a pénztárak jelentős része ódzkodik a közzétételüktől – persze rendelkezésre áll (lásd táblázatunkat), ám „magán úton” való elemzésre kevéssé alkalmas. Például azért nem, mert a vizsgálódáshoz szükséges pénzügyi ismeretek nem jellemzőek a magyar lakosság nagy többségére – válaszolja a felügyelet elnökhelyettese. (Ez egyébként azért különösen érdekes, mert a reformot most vizslató egyik munkacsoport a magánpénztárakba özönlött tömeg láttán éppen arra a megállapításra jutott, hogy a magyar lakosság szokatlanul magas, a várakozásokat felülmúló pénzügyi érettséggel és kultúrával rendelkezik.)
Mindenesetre a pénztári adatok firtatásával csak bizonyos mértékig érdemes a belépni szándékozóknak magukat frusztrálni. Jóllehet, ezek a működésről többé-kevésbé számot adnak, hosszabb távra is jellemző képet azonban nem festenek. Ahogy Párniczky fogalmaz: egyszerre sok és kevés az idő a választásra. Egy döntést ugyanis akár viszonylag gyorsan is meg lehet hozni, ámde egy pénzügyi intézmény kifutását mérlegelni leghamarabb 3-5 évnyi működés után érdemes. Ahogy a már idézett munkacsoportban is megállapították: a pénztárakról szóló jelenlegi tudásunk egy új rendszer elindulásáról, kezdeti fázisáról, és nem a menetrendszerű, „normális” működéséről tanúskodik. „Azért viszont, hogy egyáltalán bármilyen tapasztalatunk lehet, s az indulás elemezhető, hálával tartozunk a már belépett tagoknak, akik tulajdonképpen a befektetési döntésekhez hasonló kockázatot vállaltak” – vélekedik a felügyelet elnökhelyettese. Máskülönben semmilyen, még a jelenlegi véznácska ismeretünk, összehasonlítási alapunk sem volna.
Az indulás összességében bizalomgerjesztő, amit a társadalmi elfogadottság igazol is, a tényleges működésről azonban csak évek tapasztalata árulkodhat. Kiváltképp azt volna érdemes folyamatosan nyomon követni, hogy miként alakul a pénztárak „önköltsége” és mi akadályozza őket hozamteljesítményeikben? Éppen ezért a munkacsoport egyik javaslata is vélhetően az lesz, hogy a kormány – és legfőképp a pénzügyminiszter – ezen intézmények működését a továbbiakban is kövesse, és vizsgálódásait három év után összegezze. A rendszerben szükséges változtatásokat pedig mindezek nyomán 2000 végéig terjessze elő. Mert bár van min javítani – ilyen elemekből a munkacsoport is 70 sűrű oldalnyit gyűjtött össze -, jelenleg a folyamatos működést semmi nem veszélyezteti.
A pénztári jellemzőkhöz visszakanyarodva, a számok közötti olvasás időigényes és fáradtságos volta, valamint az eltelt idő rövidsége mellé társul az is, hogy bizonyos jellemzők számítási módja minden jogszabályi igyekezet ellenére sem egységes. Így például nagyon is csínján kell bánni a minden mutató közül a legnagyobb érdeklődést kiváltó hozamadatokkal.
Minthogy a majdani nyugdíj hosszú távon valóban a befektetések jövedelmezőségétől függ, az egyik legfőbb pénztári jellemző a vagyonkezelő minősége lehet. A magánpénztárak nagyjából tucatnyi céggel végeztetik ezt a munkát, s azok tavaly – fenntartva a számítások körüli kétségeket – 15 és 22 százalék közötti hozamot produkáltak a pénztáraknak. Az elért eredményben a tavalyi tőzsdei krízisek miatt nagy szerepe volt az indulás időpontjának: a pénztár befektetett-e már, mire jött a tőzsdei zuhanás, avagy azt későbbi – mondjuk október utáni – nekilendülése révén megúszhatta. Érdemes a pénztár körül csoportosuló intézményeket lehetőleg egyben górcső alá venni. Bőven eshet meg olyan, hogy bár a pénztár alapítója a maga nemében nem kifejezetten „klasszis”, ám pontosan a vagyonkezelője miatt már választásra érdemes. Ugyanakkor – és „kívülről” ez látható legkevésbé – gyakran az egész intézmény egyetlen személy „minőségétől” (felkészültségétől, lelkesedésétől) függ, így vagy úgy.
A pénztárak közötti választást egyelőre – bár tavaly ősztől erre elvileg lenne lehetőség – a hitelminősítő társaságok sem segítik. A Focus Befektetés Minősítő Rt. ugyan már nekidurálta magát, és igyekszik az arra jelentkező pénztárakat az elérhető információk alapján „feldolgozni”, s ha nem is hivatalos minősítéssel ellátni, de legalább egy három fokozatú skálán rangsorolni, a feladatnak azonban még nem ért a végére. Viszonylag koncentrált információhalmazhoz az ÁPF ügyfélszolgálatán juthat az érdeklődő, ám ez korántsem az az országos információs hálózat, amelyet a reform indulásakor megvalósítani terveztek.
Közvetítők, a pénztári információkat sűrítő és fogyaszthatóvá tévő, hozzávetőleg független segítők hiányában marad az agilis-agresszív ügynökök csábítása, gyakran pedig a vállalati személyzeti vezető – sokszor nem minden érdek nélkül való – rábeszélése. Félreértés ne essék: ez utóbbin nem a munkahelyi pénztárak vonzását értjük, hanem az enyhébb-erősebb munkáltatói kényszert. Ez „jó esetben” csak a pénztárak közötti választásra nyomja rá a bélyegét, alkalmasint pusztán praktikus okokból – egyszerűbb kevesebb pénztárral kapcsolatot tartani. De az sem ritka, hogy a munkahely egyenest megköveteli a tőkefedezeti pillér választását, s persze azután el is irányítja a munkavállalókat a „megfelelő” magánpénztárhoz.
Mindez, csakúgy mint az ügynökök agresszív toborzó hadjárata – a potenciális ügyfelek utcai leszólításától, a magánpénztárakhoz korban „nem illő” kuncsaftok beszervezéséig -, jóllehet nagyon is érzékelhető, ám sehol sem vizsgált folyamat. Pedig ellentétben áll többek között a pénztárak etikai kódexével is, ilyen alapon azonban nem hogy szankcióra került volna sor, de még ügy (bejelentés, majd kivizsgálás) sem volt. Ezzel együtt sem érdektelen, hogy hajlandó-e a választandó pénztár efféle „önkorlátozásra”, azaz csatlakozott-e a szféra etikai kódexéhez. Habár azt eleddig 76 pénztár írta alá, amelyek taglétszáma 600 ezer fő körül jár, ezek között egyfelől csupán egy tucatnyi magánpénztár szerepel, másfelől számos érintett tag kétszer is – az önkéntes és a magánpénztára révén egyaránt – beszámítódik. Mindenesetre a 31 magánpénztár közül az öt nagy egyike sem fogadta el a közös szabályzatot, ehelyett együtt fabrikálnak saját kódexet, viszont ezzel már tavaly ősz óta nem sikerült végezniük.
Amúgy ezen öt magánpénztár – az Aranykor-ABN-Amro, az ÁB-Aegon, a Hungária Biztosító, a Nationale-Nederlanden és a Winterthur – taglétszámát és vagyonát illetően messze kiemelkedik a mezőnyből, jelentős tehát a koncentráció. Ugyanakkor ezen intézmények egymást társnak is választották, amennyiben – ha manapság még csupán informálisan is – pénztárszövetségként funkcionálnak. Ezt legjobban az a megállapodásuk példázza, amelynek alapján ügynökeiknek az e körből átcsábított ügyfelek után egy huncut petáknyi jutalékot sem fizetnek, nem így persze, ha többi 26 riválistól csábul át a delikvens. Mindeközben piaci vezető szerepük és így – kiváltképp együttesen – lobbierejük nem kétséges e szférában.
„A túlzott koncentráció a pénztárak közötti verseny visszaszorulásához vezethet, ami a tagok számára korántsem előnyös” – figyelmeztet Lamberger Galina, a W. M. Mercer vezető tanácsadója, aki annak beolvadásáig a Gyögyház magánpénztárat vezette. A verseny csökkenése pedig magával vonhatja, hogy az amúgy is költséges intézmények kiadásaikkal még kevésbé takarékoskodnak – ez például az ügynöki jutalékok mértékén máris látszik -, mint ahogy a pénztárak közötti, alkalmasint a tagság feje fölött hozott megállapodásokra is vezethet, ami akár a tagok érdekeit is sértheti. Ezzel a pénztárak mind hasonlóbbá válnak, egyre kevesebb okot szolgáltatva a köztük való választásra.
Noha a jóslatok szerint mintegy 15 pénztár él majd meg e piacon, elvileg a mostani létszámuk sem tűnik soknak. Amellett tehát, hogy az új belépők toborzása mellett a már valamely pénztárhoz „elkötelezett” tagokat is igyekeznek átirányítani az ügynökök, javában folyik a pénztárak beolvadása – avagy a másik oldalról nézve többnyire komplett pénztárnyi „tömegek” bevásárlása. Mind ez idáig nyolc magánpénztár adta fel a küzdelmet, és olvadt egy másikba, az önkéntesek közül pedig 31 döntött hasonlóan.
Az egyes pénztárak minőségéről egyébként a tb rendszerébe való vissza-, illetve a pénztárak közötti átlépések sem tanúskodnak. Eddig mintegy 10 ezren gondolták meg magukat, és a felügyelet adatai szerint március végéig úgy 3 ezren váltottak pénztárat, ám ez utóbbi adattal kapcsolatban óvatosságra int, hogy az átlépés szabályainak híján maga az aktus még nem esett meg, ám szándékból jó néhány sorakozik. A pénztári minőségre mindebből részint azért képtelenség következtetni, mert az átlépéseknek nincs határozott iránya – megfigyelések szerint talán az ágazati pénztárakat a többinél jobban sújtja e folyamat -, másrészt azért, mert az ilyen döntéseknek rendszerint nincs racionális oka. Hacsak a bánásmód nem. Azt pedig a pénztárak által is elismerten rontja a tagtoborzási dömping. Ugyanis nem pusztán a kiszolgálás érzelmi megítélésével – az ügyfélszolgálatok naprakészségével, a tagok rendszeres tájékoztatásával – vannak bajok, hanem olyan alapvető elemekkel is, mint az egyes tagok befizetéseinek nyilvántartása. Azzal tehát, hogy a pénztárak informatikai háttere és az adatok feldolgozása mikorra képes utolérni a jelent.
Pedig a pénztár megítélésének – az adatok „kezdetlegessége” folytán – leginkább alkalmazható szempontja ma éppen a bánásmód milyensége lehet. Amúgy az ésszerűség még két további támpontot diktálna: ezek pedig a pénztár biztonságos volta és hozama.
Az utóbbit illetően – de mindkét szempontot figyelembe véve – egyetlen praktikus, de meglehetősen általános tanáccsal szolgálnak a szakemberek: a bármilyen irányban kiugró eredményt produkáló pénztárat jobb kerülni. A biztonságról elsősorban az alapító kiléte, hozzájárulásának mértéke juthat az ügyfél eszébe, bár ez utóbbiról a pénztárak csak nagy nehezen nyilatkoznak.
A választásban emellett a méret több tekintetben is számít. Nagy pénztár kis tagjának lenni bár biztonságot nyújthat, ám az ügyfél „rálátását” nyilván korlátozza. Kis pénztár nagyobb eséllyel jut a beolvadás sorsára – azaz az ügyfél megint csak óhatatlanul egy nagy szervezetben landol -, de persze korántsem mindegy, hogy az illető pénztár milyen típusú. Egy ágazati – munkáltatói háttérrel működő – kisebb létszámot „el bír”, mint egy hasonló hátország nélkül működő intézmény.
Amennyiben a választónak nincs „szerencséje” munkahelyi, ágazati pénztárnak pusztán a munkaadója révén tagjává válni, a szélesebb körben ismert, sőt, extra kedvezményekkel is hódító banki, avagy – a pénztári tagság révén érintettek körében feltehetően kevésbé megtapasztalt – biztosítók alapította pénztárak között dönthet. A koncentráció révén legalábbis ilyenné egyszerűsödik e kérdés. Emellett az igényesek extra szempontok szerint is vizsgálódhatnak, például elemezhetik az illető pénztárat a tagság kor- és – ez ugyan már kissé morbid – nemi összetétele szerint. Az utóbbi tekintetében a nők hosszabb várható életkora miatt nyilván az az előnyös, ha több a férfi a tagok között: számukra feltehetően rövidebb ideig kell járadékot fizetni.
Ilyet azonban felesleges is firtatni, ez a választási szempontok között az intuíció alapján megítélhetők sorába tartozik. Sokak szerint egyébként más típusú szempontokhoz a potenciális tagok nem is juthatnak. Az ésszerűség alapján hozott döntésnek a rendszer alakulásának, a magánpénztárak piaci helyzetének jelen stádiumában nincs helye, ilyen nem is értelmezhető. Amennyiben az átlépés mellett szavaz az illető, a legjobb amit tehet, ha „szimpatikus” pénztárat választ. Vagy olyat, amellyel – annak alapítójával – máskülönben is dolga akad, mondjuk ügyfele, és a tapasztalata e téren nem a legrosszabb. Mást, mint a „jó érzést” maximalizálni jelenleg nem is lehet, az ebből eredő pozitív vagy negatív hozam később termelődik ki.
De mi várható mindeközben a nyugdíjrendszertől? Mi lesz a felülvizsgálatnak indult, időközben „továbbfejlesztés” elnevezésre enyhült kormányzati projekt eredménye? Az elvben már elkészült, a gyakorlatban még formálódó négy munkacsoporti jelentést a hónap végéig egy bizottság taglalja és igyekszik a teendőket megjelölni a kormány számára. A számtalan technikai kiigazítási javaslat mellett kifejezetten húsbavágó ügyeket is meg kellett a résztvevőknek fontolniuk. Például azt, hogy mi legyen a járulék szintjével: jövőre a törvényben szabott 8 százalékra emelkedjen, avagy 6 százalékon fagyasszák be. A munkacsoport formálódó állásfoglalása szerint akármennyire felülmúlta is a várakozásokat a belépés tempója, a tb nyugdíjalapjából kieső járulékok pótlása nem haladja meg az eredetileg megszabott határt: a költségvetés ezen terhe nem nő a GDP 1 százaléka fölé. Azaz a büdzsé kieső 8 százalékot is el kell, hogy bírjon, és így a jelenlegi nyugdíjrendszer iránti bizalom sem rendül meg teljesen. A másik kérdés a pályakezdők kötelező belépése volt, és a vizsgálódás – bár a jelentés végső változata még csak formálódik és úgy hírlik nem minden vélemény azonos, a többség ennél is az eredeti verzió helytállósága mellett voksolt. Amennyiben ez a szabály feloldódna, az a teljes reformnak szabna új irányt, mivel így az eredetileg elképzelt rendszer nem alakulna ki. Ráadásul egy ilyen döntés visszaható hatálya jogi és nyilvántartási kalamajkát okozhat a már kötelezően beléptetetteknél. A feladat ehelyett az volna – állapította meg a munkacsoport nagyobbik része a továbbfejlesztést szervező MeH korántsem osztatlan örömére -, hogy mivel manapság a nyilvántartási rendszerek összekapcsolódása híján számos pályakezdő elkerüli a belépést, ezekre a fiatalokra valahogy rá kellene bukkanni.
Augusztus végéig mindenesetre muszáj dönteni. A pályakezdőket leszámítva azután belépni már nem lehet, a tb-be visszakeveredni és – félévnyi egyhelyben tartózkodás után – pénztárat váltani viszont még igen. Így állnak a dolgok jelenleg. A belépési határidő kitolására – bár a munkacsoport szerint a döntésre a jövő év végéig lehetne időt hagyni – már valóban nincs lehetőség, hiszen ahhoz parlamenti döntés szükségeltetik és nyár végéig szünetel a törvényhozás. Nem kizárt azonban, hogy az elkövetkező időben bizonyos periódusokra egy-egy korosztály előtt újra megnyitják a magánpénztárak kapuit. Ez év végére a felügyelet mindenesetre 1,8 millió magán-, és 1,2 millió önkéntes pénztári taggal számol, a vonatkozó pénztári vagyont pedig 90, illetve 160 milliárd forintra saccolja. A taglétszám ezek után a pályakezdőkkel bővül, és egyúttal – a visszakozás lehetőségének határidejéig – valamennyivel bizonyosan csökken is.
