A Hetek (akiket immár az orosz presztízs semmibe nem kerülő simogatásának jegyében hivatalosan is Nyolcak néven emlegetnek) tíz napja befejeződött kölni csúcsértekezletének volt egy különös szereplője. A katolikus egyház guatemalai érseke, Ascar Rodriguez. Olyan országból érkezett, ahol a lakosság több mint fele napi egy dollárnál kevesebből kénytelen megélni. Ez az egy dollár persze nem kézbe vehető bankjegy: a nemzetközi pénzügyi szervezetek egyik statisztikai segédeszköze a legszegényebbek megjelölésére.
Rodriguez érsek mögött titkárai hatalmas iratcsomókat cipeltek a vendéglátó Schröder német kancellár színe elé. Tizenhét millió aláírás követelte bennük a legszegényebb országok adósságainak eltörlését.
AZ EGYDOLLÁROS KÜSZÖB ALATT. Egy csepp az óceánból. A fejlődő országokban, az egész úgynevezett harmadik világban összesen 4,4 milliárd ember él. Közülük csaknem másfél milliárd vegetál az “egy nap, egy ember, egy dollár” küszöb alatt. Brazíliában például a lakosság 24, Kínában 22 százaléka. Egy más alapon készített statisztika szerint Földünk népességéből a legszörnyűbb nyomorban élő 1,4 milliárd ember közül minden harmadik Indiában él. Ezekről az irtózatos tömegekről most nem volt szó. A bürokrácia államban és nem emberben számol. Márpedig ezt a három országot hosszú távon a fejlődő világ “lokomotívjának”, a következő század vezető hatalmai közé tartozónak tekintik.
Az érsek tizenhét millió aláírása egy meghatározott országcsoport, a 41 legszegényebb állam segélykiáltása volt, nem a legnyomorúságosabb sorban tengődő embereké.
A Hetek (ezúttal azért nem Nyolcak, mert Oroszország maga is adósként és kérelmezőként lépett fel) valóban elengedték három tucatnyi szegény állam adósságainak jó részét. Ezek az országok – amelyeket együttesen “negyedik világ” néven is szoktak emlegetni – összesen 130 milliárd dollárral tartoznak. Ebből a “kölni adósságelengedési kezdeményezésnek” elkeresztelt akció keretében összesen 70 milliárdot írnak le. Maga az összeg az egész fejlődő világ adósságának mindössze 3,5 százaléka.
Mégis, Clinton “a világ legszegényebb országait segítő történelmi lépésnek” nevezte ezt a döntést. Az az apró kiegészítés már a pénzügyi szakértőkre maradt, hogy ehhez fel kell tölteni a csoport országai számára létrehozott különleges alapot. Az IMF például a maga részét úgy teremti elő, hogy eladja 27 milliárd dollár értékű aranytartalékainak tizedrészét. A finanszírozás legnagyobb hányadát a gazdag országoknak kellene felajánlaniuk. A Köln utáni napokban már meg is kezdődött a vita arról, hogy ki adjon és mennyit.
A franciák azt mondják, hogy nekik az arányosnál jóval kevesebbet kell kiizzadniuk, mert többet fordítottak fejlesztési hitelre, mint az Egyesült Államok vagy Nagy-Britannia (Washington az arányokat figyelembe véve különösen fukar: a fejlett ipari országok által nyújtott fejlesztési segély mindössze 13 százalékát adja).
Hollandia és a skandináv országok, amelyek hagyományosan a leginkább bőkezűek, máris jelezték: meg fogják akadályozni, hogy a G7 magára öltse a jóságos adományozó köntösét, ha tagországai nem vállalnak megfelelő részt a költségekből. Így jóformán a nagyvonalú gesztus másnapján megjelent a “fizessen a másik” szindróma.
A szónoklatok és a valóság közötti szakadékot ezeknél a pénzügytechnikai vitáknál is jobban jellemzi a legszegényebb adósok által létrehozott szervezet jelentése, amely azt vizsgálja: mit jelent az adósságelengedés a kedvezményezett országok számára. Ebből kiderül, hogy a három tucat ország közül tizenegynek ugyanannyit kellene törlesztenie, mint eddig és mindössze három van közöttük (Laosz, Zambia és Ruanda), ahol a terhek 50 százaléknál jobban csökkennek. Az egyes érintett országok számára a kötelezettségek belső megoszlása mindmáig képtelen arányokat mutat. Az afrikai adósok például átlagosan négyszer annyi pénzt utalnak át külföldi hitelezőiknek, mint amennyit egészségügyre és közoktatásra költhetnek. Közben az utóbbi két évben az amerikai export növekedésének kétharmadát a harmadik világ piaca szívta fel.
SZEMBENÉZÉSEK. Nem csoda, hogy a nemzetközi pénzügyi konzervativizmus talán legtekintélyesebb szócsöve, a Financial Times is így fogalmazott: “Az államférfiak visszatértek hazájukba és most szembe kell nézniük azzal, hogy mi a különbség az öndicsérő retorika és a valóság között.”
Az érseknek pedig “szembe kell néznie” a tizenhét millióval, akik ugyanúgy fognak élni Köln után, mint eddig. –
