Ha nem is a fináléját, de kétségtelenül az egyik tetőpontját jelenti a Gucci fordulatokban nem szűkölködő történetének az amszterdami bíróság minapi ítélete. A másodfokú döntés szerint jogos volt a Pinault-Printemps-Redoute (PPR) tőkeemelése, amelynek révén a Moet Henessy Louis Vuitton (LVMH) elvesztette az olasz divatcégben addig élvezett főrészvényesi státusát (Figyelő, 1999/22. szám).
A Gucci története során korábban is voltak már drámai fordulatok, így az egyik legemlékezetesebb 1988-ban, amikor a névadó Gucci-család belviszályai következtében az amerikai Investcorp befektetőcsoport 47,8 százalékos részesedést szerzett a cégben. Ám egészen 1993-ig, amikor az Investcorp 100 százalékos tulajdonossá lépett elő, a család utolsó sarja, Maurizio Gucci maradt a cég vezetője. A viszonylag békés állapotnak egy bérgyilkos golyója vetett véget, kioltva Maurizio Gucci életét. A megbízó a második feleség volt, és az esemény nemcsak a divat világát rázta meg, de sokat rontott a Gucci általános megítélésén. Az üzlet akkoriban amúgy sem ment jól.
Az elkerülhetetlen beavatkozás az amerikai-olasz párosra, Tom Fordra és Domenico de Soléra várt. Ford, a texasi férfimodellből lett divattervező felelt a Gucci arculatáért. Az elavultnak ítélt, ám a cég által olyannyira kedvelt lekerekített formákat a modern stílus szögletes formái, a barnás árnyalatokat a fekete váltotta fel. A cég szervezeti felépítése is hasonló, vagy talán még radikálisabb műtéten esett át, azt De Sole, az olasz származású, ám Harvardon amerikanizálódott igazgató vezényelte le. Az addig piacra dobott évi három kollekcióval szemben nyolcat rendszeresítettek, de az idény kezdetén egy-egy kollekcióból csak kisebb példányszám készült, s a cégen belül végrehajtott jelentős informatikai beruházásoknak, valamint a jól megszervezett és részint a hagyományos toscanai bedolgozókkal történő termelésnek köszönhetően a cég rugalmasan csak a piac által sikeresnek ítélt termékeket gyártja nagy tételben.
Ezen intézkedések nyomán a Gucci 1994 és 1998 között 263 millió dollárról a négyszeresére, több mint egymilliárdra növelte a forgalmát, miközben eredményessége több mint tízszeresére, 195 millió dollárra szökött fel, s a legsikeresebb olasz divatcéggé vált.
Az Investcorp azonban nem hosszú távú befektetésnek szánta a Guccit, és még 1994-ben felkínálta megvételre Bernard Arnaultnak, az LVMH, a világ legnagyobb “luxusipari” vállalata tulajdonosának. Arnault némi ingadozás után mégis meghátrált, ezek után nem maradt más lehetőség, mint a tőzsdei bevezetés. Az egy évvel korábbi botrányok, valamint a cég akkoriban nem éppen rózsás helyzete miatt a milánói tőzsdén ez nem sikerült, így végül is az amszterdami – és a New York-i – tőzsdére vezették be a társaságot.
A múlt évben azonban Arnault meggondolta magát, immár el tudta képzelni a Guccit a LVMH részeként, s szép csendben elkezdte felvásárolni a részvényeket. Ez év január 12-én bejelentette, hogy a részvények 26,7 százaléka van az LVMH birtokában; részesedése január 25-én már 34,4 százalékot ért el, ennek alapján február 11-én helyet kért a Gucci felügyelőbizottságában.
A válasz nem sokáig késett: minthogy a LVMH első két betűje mögött rejtező Louis Vuitton divatrészlegben saját legfőbb versenytársukat látták, a Guccinál önvédelem gyanánt február 18-án bejelentették az alkalmazotti részvényesi program kidolgozását (Employee Stock Ownership Plan – ESOP), amit a LVMH jogi úton megtámadott. Az amszterdami bíróság, illetve a holland jog itt kap jelentős szerepet. A holland jogrend ugyanis – a legtöbb országétól eltérően – megengedi az ellenséges felvásárlási kísérletek szinte minden lehetséges eszközzel történő elhárítását. S jelen esetben erről volt szó. Mindenesetre a bíróság a végső döntésig felfüggesztette a dolgozói részvénykibocsátás formájában elhatározott tőkeemelés érvényességét.
A Gucci, pontosabban Domenico de Sole legzseniálisabb lépése azonban csak ezután következett: sikerült megnyernie a maga számára a francia üzleti élet egyik legfontosabb személyiségét, Francois Pinault-t. Ő vetélytársának, Arnaultnak tökéletes ellentéte. Igazi self-made man, aki a franciát máig ízes tájszólással beszéli, s akinek breton parasztgyerek létére sikerült Franciaország leggazdagabb emberévé válnia. Arnault és az LVMH kizárólag luxuscikkekkel foglalkozik, míg Pinault egész vállalatbirodalmat épített ki magának. Ide tartozik a PPR, amely a Gucci menedzsmentje által elhatározott zártkörű részvénykibocsátás során egyedüli meghívottként – részvényenként 70 dolláros árfolyamon, összesen mintegy 3 milliárd dollárért – 40 százalékos részesedést szerzett a divatcégben. Ezt támadta meg ismételten az amszterdami bíróság előtt Arnault.
A bíróság azonban május 27-én áldását adta a PPR tőkeemelésére a Gucciban. A bíróság döntése nyomán kialakult helyzetben a PPR és Pinault a Gucci részvényeinek 44 százalékát, az LVMH valamivel több mint 20 százalékát birtokolja – amelytől a számára kedvezőtlen ítélet után sem kíván megválni -, további 35 százalék pedig egyéb tulajdonosok, főleg amerikai nyugdíjalapok kezében van. A Gucci ezáltal nemcsak a függetlenségét őrizte meg, hanem egy csapásra a világ harmadik legnagyobb luxuscikk vállalatává válik a Sanofi Beauté (Yves Saint Laurent) felvásárlásával. A Gucci és Pinault alkujának ugyanis része volt az is, hogy a francia milliárdos Artemis névre hallgató holdingja megvásárolja az Yves Saint Laurentt, majd eladja a Guccinak. Pinault a Gucciban szerzett részesedése révén így egy csapásra betör a luxuscikkek piacára, míg a 3 milliárd dollárra becsült és további terjeszkedésre szánt forráslehetőségek birtokában a Gucci az LVMH komoly vetélytársa lesz. –
