Már a régi görögök is… Paris király˝t, mint döntőbírót valójában megvesztegették, ezért ítélte – “hivatali visszaélést” elkövetve -Aphrodité istennőnek Erys aranyalmáját. Emiatt tört ki a trójai háború. És azóta évezredeken keresztül végigkísérte a civilizációk történetét a korrupció. (Legfeljebb az idők során másképp nevezték.) De mostanság sincs nap, amikor a tömegkommunikáció jóvoltából ne értesülhetnénk nagy múltú demokráciák vezető politikusainak vesztegetési ügyeiről. Hasonlóképpen nálunk is se szeri se száma az ismertté váló korrupciós botrányoknak.
Erről a bonyolult, de érdekes témáról szól az Írások a korrupcióról című tanulmánykötet. Bevezetőjében Gombár Csaba megjegyzi: “Amit a történelmi térben és a társadalmi térben korrupciónak nevezünk, mindenkor és mindenhol föllelhető.” A korrupció tehát örök. Ez azonban sovány vigasz mindazoknak, akik ennek szenvedő alanyai és az is válasz nélkül marad, mivel magyarázható a korrupció jelenléte tegnap és ma, itthon és külföldön egyaránt. A szerzők e nehéz feladat megoldására persze nem vállalkoznak, hanem csupán arra, hogy körüljárják és bemutassák a hazai korrupció számos jellemzőjét.
E figyelemre méltó, magas színvonalú könyv legfőbb érdeme a szerteágazó kérdéskör sokoldalú megközelítése. Mindehhez biztosítékul a kötet szerzői között találunk jogászt, történészt, közgazdászt, szociológust, politológust, e szakterületek elismert képviselőit, akik világosan és közérthetően fejtik ki mondanivalójukat. Soroljuk fel őket: Bócz Endre, Bíró A. Zoltán, Farkas Ákos, Gombár Csaba, Kende Péter, Lengyel László, Varga György, Vásárhelyi Mária.
A bőség zavarát leküzdve kíséreljünk meg néhány fontos és a közvéleményt is foglalkoztató témát kiemelni a kötetből. Kezdjük azzal a közös gonddal, hogy mindmáig még a legbölcsebb szakemberek sem tudták meghatározni a korrupció minden igényt kielégítő fogalmát. A definíció hiánya pedig értelmezési zavarokra vezet. Nem megyünk sokra a jogászi megközelítéssel sem, ami a korrupciót leszűkíti a hivatali vesztegetésre, a befolyással üzérkedésre, a jogtalan előny követelésére, illetve elfogadására. A közvélekedés ide sorolja még a csalásokat, zsarolásokat, lopásokat, a paraszolvenciát, a kenőpénz, a baksis, a védelmi pénz követelését és elfogadását, a lekenyerezést, a panamákat, a legkülönfélébb umbuldákat. A fogalom tisztázatlanságával azonban csak részben magyarázható az, hogy a sötét üzelmek jelentős hányada nem bizonyítható, vagy ha mégis, a jogi eljárás hosszadalmas, s a kibúvók száma csaknem végtelen. Ily módon a valóban nagy pénzeket hozó panamák homályban maradnak, a valódi bűnösök ritkán kerülnek a rács mögé, és inkább csak a kis halak akadnak fenn a jog hálóján.
Tetézi a nehézségeket a korábbi erkölcsi és jogi normáknak a rendszerváltással együtt járó átalakulása is. Tegyük hozzá: a kilencvenes években a korrupció fő területe talán a privatizáció volt. Ez azt az ismert tételt is alátámasztja, hogy az állam meghatározó súlya a gazdaságban mindig és mindenütt a súlyos visszaélések melegágya. Ebből persze nem következik az, amit sokan hihettek, hogy ugyanis az állam gazdasági szerepének visszaszorulása véget vet majd a korrupciónak is. Már az eddig eltelt rövid idő alatt kiderült, hogy a korrupció nem szenvedett vereséget, legfeljebb új formákat öltött és új szereplők is a színpadra léptek. Újabban a közbeszerzés vált a legkifizetődőbb területté, s mind nyíltabb lett az állami döntéshozók lekenyerezése, befolyásolása.
És ezzel eljutottunk ahhoz a közismert tényhez, hogy az obskurus ügyek többsége nyíltan vagy rejtetten politikai manipulációkhoz kapcsolódik. Kialakult ugyanis kis hazánkban az érdekkijárásnak az a rendszere, amely a gazdasági és politikai elitek összefonódására, a személyes függésre, a kiszolgáltatottságra, a mindenkori kormányok hű klienseinek táborára épült. Hogy mit is sikerül az ilyen korrupciós üzelmek közül feltárni, azaz miből lesz botrány és minek lesz büntetőjogi következménye, az a rejtélyek birodalmába sorolható. A politikai korrupciót valójában azért kell elítélni, mert az mindennél jobban aláássa az istenadta nép bizalmát az állam és a demokrácia intézményeiben. Ha ugyanis a közemberek úgy vélekednek: a mindenkori elit csak a saját zsebét akarja megtömni, demokráciába vetett hitük a politika iránti ellenszenvbe, cinizmusba, enyhébb esetben fásultságba, közönybe vált át. Ezzel megrendülnek a közös morál alapjai és általánossá válik a vélekedés: a tisztességes egyén az élet minden területén vesztesként indul. Az előnyöket pedig azok élvezik, akik nem sokat adnak az erkölcsi normákra, hanem azok áthágását tekintik fő szabálynak.
A magánbűnök és közerkölcsök között szoros az összefüggés, s ez már átvezet a kérdéshez, vajon miért volt sikertelen a rendszerváltás óta minden kormány ismételt fogadkozása, hogy visszaszorítja az egyre terjedő korrupciót – kölcsönzött kifejezéssel: a közrosszat. Nos, az érdemi válasz messzire vezetne. Ezért itt csak annyit jegyzünk meg, hogy legelőször saját portánkon kellene rendet teremtenünk. Ehhez pedig mindenekelőtt szilárd és egyértelmű politikai akaratra és nem üres szólamokra van szükség. Emellett a felelős politikusok példamutatására, a politikai klientúra, a személyi összefonódások felszámolására, s nem utolsósorban civil kurázsira. A tiszta közélet tehát szeplőtlen – és annak is látszó – közszereplőket kíván. Amíg ez a “szép új világ” nem érkezik el, addig – s talán ez ennek a hasznos kötetnek fő tanulsága – lehet ugyan állandóan ostorozni a köz- és magánéletet átszövő korrupciót, ám minden marad a régiben. És joggal idézhetjük ismételten a közéletre is érvényes szép mondást: hájazni kell a kereket, hogy jobban csússzon a szekér. (Írások a korrupcióról, 327 oldal; Helikon-Korridor, 1998)
