Valószínűleg beletelik egy kis időbe, amíg kiderül: ki vagy kik felelősök azért, hogy a kormánynak 152 milliárd forintot kellett – még a tavalyi költségvetésből – juttatnia a Postabank veszteségeinek rendezésére. Ennek tisztázása végett tett feljelentést előbb a Pénzügyminisztérium, majd a Postabank új vezetősége, végül az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Rt. Míg azonban az előző kettő Princz Gábort és társait nevezte meg lehetséges elkövetőként, addig az ÁPV Rt. ismeretlen tettesek ellen kérte a nyomozás megindítását. Egyidejűleg az Állami Számvevőszék (ÁSZ) és a Kormányzati Ellenőrzési Iroda (KEI) is vizsgálódik, amelynek során a volt vezetők mellett nemcsak az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet (ÁPTF), hanem a bank könyveit az idő tájt hitelesítő auditor, a D&T felelősségét is nagyító alá veszik.
Teszik ezt arra hivatkozva, hogy a Postabank 1997. december 31-i mérlegében szereplő 12 milliárd forintos veszteség hét hónap alatt több mint a tízszeresére növekedett. Mindenesetre az 1998. július végi mínusz kapcsán vetődött fel először a bank könyvvizsgálójának felelőssége, mondván: a veszteségek ilyen drasztikus növekedésének intő jeleit már az 1997-re vonatkozó könyvvizsgálat során látnia kellett volna, mi több, arra fel kellett volna hívnia a tulajdonosok, köztük a kisbefektetők figyelmét.
A Postabank 1997-es, nem konszolidált beszámolója könyvvizsgálói záradékának elkészítéséhez szükséges teljességi nyilatkozatot a D&T a bank korábbi menedzsmentjétől megkapta (más kérdés – amelynek megválaszolása az ÁSZ és a KEI vizsgálatánál éppúgy, mint a rendőrségi nyomozás során perdöntő lehet -, vajon ki írta alá ezt a dokumentumot). Steven G. Labossiere, a D&T könyvvizsgáló partnere és magyarországi igazgatója szerint az auditornak kötelessége elhinni, hogy a menedzsment által kiadott teljességi nyilatkozat valós, feltételeznie kell, hogy a vezetőség a rendelkezésre álló valamennyi információt átadta. Mindaddig, amíg az ellenkezőjére utaló információt, dokumentumot nem talál, a könyvvizsgálónak úgy kell elvégeznie az auditot, hogy az a menedzsment által átadott információkat használja fel. Magyarul: amiről nincs tudomása, arról nem mondhat véleményt.
Az 1997-es nem konszolidált beszámolóról készült könyvvizsgálói záradék a következőket tartalmazta: ” Véleményünk szerint a nem konszolidált éves beszámolót – az előző bekezdésben tárgyalt tételeknek a beszámolóra gyakorolt hatását kivéve, amennyiben van ilyen hatás – a számviteli törvényben és az általános számviteli elvekben foglaltak szerint állították össze. A nem konszolidált éves beszámoló a Postabank nem konszolidált vagyoni, pénzügyi, és jövedelmi helyzetéről megbízható és valós képet ad.” Steven Labossiere – aki egyébként a jelentés egyik aláírója volt – úgy véli, a könyvvizsgálói vélemény többszörösen is korlátozónak tekinthető, mert felhívta a figyelmet bizonyos kockázatokra, így többrendbeli meg nem képzett céltartalékra, valamint a hitelkihelyezési és befektetési korlátokra vonatkozó előírásoktól való eltérésekre.
A bank 1997-es évéről egyébként készült egy konszolidált éves beszámoló is, amelynek auditori jelentését 1998. július 16-án írták alá. Ebben azok a nyári tranzakciók (jelesül a tengerparttól meglehetősen messze, 10 milliárd forintért vásárolt ingatlanok kétszer 40 millió dolláros fejlesztési tervét takaró úgynevezett “spanyol csomag”), amelyeknek a súlyos veszteségek hirtelen kialakulását tulajdonítják, értelemszerűen nincsenek benne, hiszen ez a jelentés csak az 1997. évre vonatkozó beszámoló értékelésével foglalkozik. A konszolidált beszámolóról készített könyvvizsgálói vélemény több kockázatra hívja fel a figyelmet, s a záradékot is óvatosabban fogalmazza meg, mint a nem konszolidált esetében.
A D&T július 31-i fordulónappal is készített egy könyvvizsgálatot az 1998. január elseje és július 31-e közötti időszakról; itt a szokatlan időintervallumnak az a magyarázata, hogy a bankfelügyeleti biztosok éppen a hetedik hónap utolsó napján távolították el Princzet posztjáról. Ez esetben azonban az auditor már nem nyilvánított véleményt, arra hivatkozva, hogy sem az új, sem a régi menedzsment nem adott ki teljességi nyilatkozatot és a különféle bonyolult ügyletekről nem állt rendelkezésükre kellő információ. A könyvvizsgálói jelentés sorra veszi az egyes tranzakciókban szereplő kockázatokat és megpróbálja azokat számszerűsíteni, de mivel bizonyos ügyletek még nem zárultak le, nem tudott végösszeget mondani. A sajtóban e vizsgálat kapcsán láttak napvilágot a 94 milliárd forint veszteségről szóló adatok, amelyet azután Tarafás Imre, az ÁPTF március elsejével lemondatott elnöke még az idén február közepén is irányadónak tekintett (Figyelő, 1999/8. szám). “Ezek azonban nem tükröznek valós értéket, csak egy egyszerű összeadás eredményét, mégpedig ezen becsült, nem végleges kockázatok összesítéséből adódóan” – mondta a D&T igazgatója.
Szintén nem véleményezte a D&T az 1997. évi mérlegnek az 1998. december 30-i rendkívüli közgyűlésen végrehajtott módosítását. Ennek oka – Steven Labossiere szerint -, hogy a mérleget a bank új menedzsmentje módosította, s a könyvvizsgáló feladata ezen módosított adatok felülvizsgálata és véleményezése volt. Mivel a vizsgálathoz nem álltak rendelkezésre további adatok és nem lehettek biztosak abban, hogy a bank korábbi menedzsmentje ezúttal minden információt a rendelkezésükre bocsátott, ezért a könyvvizsgáló a véleménynyilvánítást ez esetben is elutasította. A bank 1997. december 31-i fordulónappal készült, később módosított éves beszámolójáról tehát végül nem adtak ki könyvvizsgálói záradékot.
A könyvvizsgáló büntetőjogi felelősségre vonására Steven Labossiere szerint azért nem kerülhet sor, mert a bank korábbi vezetősége által kiállított teljességi nyilatkozat sem alakilag, sem tartalmilag nem felelt meg a valóságnak. Számos, a bank eredményességét lényegesen befolyásoló okirat létezésére ugyanis csak 1998 augusztusában derült fény, a könyvvizsgáló is csak ekkor szerzett azokról tudomást. Az auditor pedig csak a rendelkezésre álló adatok alapján mondhat véleményt (arra például az újságok tényfeltáró cikkei nem kötelezik), így olyan kockázatokra nem hívhatja fel a figyelmet, amelyekről maga sem tudott. “Bár az 1997. évi beszámolóból már lehetett következtetni bizonyos kockázatokra, a veszteségek túlnyomó része 1998 nyarán keletkezett” – érvelnek a D&T-nél, s ezt a körülményt a bank jelenlegi menedzsmentje is alátámasztotta.
A banknál egy éven belül három könyvvizsgáló társaság is végzett vizsgálatokat, eltérő eredményekkel. A D&T igazgatója ezt azzal magyarázza, hogy az egyes vizsgálatok más-más időszakra vonatkoztak, emellett eltérő céllal is készültek. A legtöbb félreértés abból származott, hogy az áprilistól augusztusig terjedő időszak veszteségeit okozó tranzakciókat – az ÁPTF megbízásából – vizsgáló KPMG mintegy 110 milliárd forintos hiányt állapított meg, s ezt vetették össze az 1997-es év végi mérlegben szereplő 12 milliárdos mínusszal. Ám – mint az igazgató kifejtette – a KPMG által végzett felmérés diagnosztizáló jellegű volt, a bank 1998. évének első hét hónapját ölelte fel, az ÁPTF szempontrendszere szerint készült és eltért egy, a könyvvizsgálati szabványok szerint összeállított éves jelentéstől. Az E&Y-ot pedig már a bank új menedzsmentje kérte fel az 1997. évi mérleg egyes tételeinek vizsgálatára – e munka nyomán nem készült záradék.
Tény, hogy az éves beszámoló összeállításáért, az abban foglalt adatok helyességéért a társaság menedzsmentjét terheli a felelősség. A könyvvizsgáló feladata ennek a beszámolónak az ellenőrzése, a könyvvizsgálói vélemény kialakítása a tulajdonosok legteljesebb körű tájékoztatása érdekében. Az a helyzet azonban, amikor egy társaság beszámolójáról a könyvvizsgáló nem ad záradékot, igen nagy bizonytalanságra utal a gazdálkodást jellemző adatok valódiságával, értékelhetőségével kapcsolatosan.
