Idézet az 1867-es Magyarországi Törvények és Rendeletek Tárából: “Biztosan hiszem, hogy az illető iparosok és kereskedők maguk is örömest felhasználják a fémjelzés tekintélyét üzletük terjedelmének és hitelének emelésére, és azon számos csalások meggátlására, melyek nemcsak a vevő közönségre, hanem a becsületes iparosokra nézve is felette károsak.” Lónyay Menyhért pénzügyminiszter szándékainak ma is érvényt kell szerezni Magyarországon – vallják a legálisan működő nemesfémesek. Szerintük a minősítés jelenlegi elvei megfelelnek a piac elvárásainak, gondot inkább az ellenőrzés hiányosságai, az elmúlt évek joghézagjai, valamint a nem piackonform adószabályok okoznak.
A fémjeltörvény az elmúlt több mint 130 esztendő alatt tartalmát tekintve lényegileg nem változott, csak a vizsgálati módszerek tökéletesedéséhez igazodott. Magyarországon szigorú, angolszász szabályok szerint történik az aranytárgyak jelöléssel együtt járó regisztrálása. Eszerint minden belföldi forgalmazásra szánt nemesfémtárgyat – legyen az hazai gyártású vagy importáru – be kell mutatni a Nemesfémvizsgáló és Hitelesítő Intézetnél (Nehiti). Ezen intézmény tiszte, hogy meggyőződjön a tárgy anyagának minőségéről, és ezt, valamint a nyilvántartásba vétel tényét – ami egyúttal azt is igazolja, hogy a közterheket lerótták a “csecsebecse” után – a fémjellel tanúsítsa. A legújabb rendelkezések alapján a hazai gyártó, illetve az importőr fémjele is rákerül az arany ékszerre, ezáltal még jobban tetten érhetők az esetleges kerülőutat választó piaci szereplők. Ha a tárgy nem felel meg a minőségi követelményeknek, nem ütik bele a fémjelet, azaz törtarannyá minősül vissza. Honi gyártmány esetén ilyenkor fizikailag is össze kell törni, míg ha behozatalból származik, visszaszolgáltatják az importőrnek.
Visszatérve még a Nehiti szerepéhez, az intézet másik fontos feladata az illetékes minisztérium engedélyével működő kereskedők és gyártók nyilvántartása. Az engedély kiadásának szigorú szakmai követelményei vannak, és a regisztrációt rögzítő Nehiti-okiratot a szóban forgó üzletekben jól látható helyen kell kifüggeszteni. Törvény rögzíti a mozgóárusítás feltételeit is; erre csak regisztrált kereskedő kaphat engedélyt, az adott helyszint felügyelő hatóságtól. Hogy e törvény betartásában némi zavarok vannak, annak okai az előzményekben keresendők.
A honi nemesfémipar közelmúltbéli történetében 1989. fontos dátum. Akkor liberalizálták a nemesfémtermékek forgalmazását, s ennek következményeként gomba módra kezdtek szaporodni a szakmában működő vállalkozások. A rendszerváltást megelőzően mindössze 5 nagyobb vállalatot tartottak nyilván; nem sokkal a változásokat követően már közel 2 ezer vállalkozás próbált szerephez jutni. A szabályozás pedig korántsem tartott lépést e körülményekkel. Így például egészen 1997-ig nem volt egészen világos, hogy ki, hol és milyen feltételekkel lehet ékszerkereskedő, és főként melyik az a szervezet, amely ellenőrzi az erről rendelkező, ám számos tekintetben idejétmúlt 1978-as törvény betartását. Zavarokat okozott és okoz még ma is, hogy a liberalizáció nem volt teljes körű, így az import továbbra is kvótához kötött és ez különösen nehéz helyzetet teremt az anyagellátás terén. A nemesfémesek 1996 előtt kizárólag a Magyar Nemzeti Banknál (MNB) szerezhették be a színfémet, ezt követően – a devizatörvény értelmében – a kereskedelmi bankok is jogosítványt kaptak a tömbarany forgalmazására. A jegybank átmenetileg kivonult az értékesítésből, viszont napjainkig egyetlen kereskedelmi bank sem vállalkozott e feladatra. Az ékszerészek számára maradt a lakossági törtarany-felvásárlás, az import, illetve a jegybank kegyeinek keresése. Az MNB ugyan időről időre változatlanul hajlandó aranyeladásra, de kizárólag készpénzért. Magyar iparos külföldi forrásból is csak ily módon juthat színaranyhoz, szemben számos nyugati kollégával, aki kedvező, 3 százalék körüli kamattal terhelt lízingkonstrukciók között válogathat. De nem ez a magyar ékszerészek legnagyobb fájdalma, hanem az adótörvények, amelyek a teljes legalitásban működő vállalkozásokat szinte megoldhatatlan feladat elé állítják. A vám, a forgalmi adó, a 3 százalékos kulturális járulék mellett a világon példa nélkül álló költséget jelent számukra az úgynevezett fogyasztási adó. Ez importáru esetén a vámmal megfejelt beszerzési ár 35 százalékát teszi ki az aranynál, és a dolog külön pikantériája, hogy e kötelezettséget a vámmal együtt kell megfizetni, azaz már az elnevezés is megtévesztő. Hasonló jellegű (de még ott is 20 százalékos) sarc megfizettetésére egyedül Romániában van példa, miközben a fejlett országokban a forgalmi adó kulcsa is jóval kisebb a magyarországinál. A fogyasztási adót kiróják a belföldi eredetű portékára is, ám erre csak az érintettek önbevallását követően kerül sor. Így ha csak kissúlyú ékszereket forgalmaznak, azaz nem szorulnak rá a Nehiti fémjelzésére, akár ki is kerülhetik az adóhatóságot.
“A hazai ékszerpiac forgalmának több mint felét jelenti a fekete- és az úgynevezett szürkegazdaság” – állítja Tóthné Somogyi Judit, az Orex Óra-Ékszer Kereskedőház Rt. nemesfém-forgalmazási igazgatója. Véleményét más kereskedők ugyancsak osztják, s hasonlóan látják a helyzetet a Nehitinél is. A szakma szerint megoldás csak a fogyasztási adó eltörlése jelenthetne, mely lépéssel gyaníthatóan nem csökkennének tartósan az állami bevételek, mert a feketekereskedelem zöme a legális csatornákba terelődne. Összehasonlításul, a fogyasztási adó 1997-es eltörlése az ezüst esetében két év alatt megduplázta a piac forgalmát, és némi javulás volt érzékelhető az aranykereskedelemben is annak hatására, hogy akkor 65-ről 35 százalékra csökkentették az ominózus terhet.
