Elsőként Bányai Miklós, a Magyar Hitel Bank Rt. főosztályvezetője kapott megbízatást az ágazat szerkezetének átalakítására. A “lecke” az volt, hogy végrehajtsa a tervgazdasági bizottság 1988. áprilisi döntését, miszerint 1991-ig mintegy 20 százalékkal kell csökkenteni az ország akkor évi 3,5 millió tonnás acéltermelését. Ezzel egyidejűleg bővíteni kívánták a minőségi és magasabb feldolgozottsági fokú acélok arányát, mennyiségét is.
Az előzményekről csak annyit: a magyar államnak összesen 17 milliárd forintjába került, hogy 1986-ban a Dunai Vasmű tartozását úgynevezett járadékfizetéses alapjuttatássá változtatták, továbbá az Ózdi Kohászati Üzemek és a diósgyőri Lenin Kohászati Művek hiteleit kamatostul elengedték. Ózd és Diósgyőr akkoriban évente egymilliárd forintot szívott el a központi költségvetésből, Dunaújváros viszont 1,7 milliárddal gyarapította azt.
A miniszteri biztosnak tehát az volt a dolga, hogy elsősorban Borsodban teremtsen “rendet”. Az 1988. június elsejével egy évre kinevezett pénzügyi szakember azonban már a következő esztendő márciusában lemondott. Elégedetlen volt a szerkezetváltás ütemével, visszarendeződéstől tartott, és úgy látta: az ágazat vezetése a túlélésre rendezkedett be. Bevallása szerint képtelen volt tisztességgel felvenni a harcot azokkal a lobbyzó vállalati vezetőkkel, akik “cinkelt” lapokkal játszottak. A politikai zsarolás – amelynek a vasas szakszervezet állt az élére -, valamint az érdekképviseletiek és az ipari tárca paktumának nyomán 1989. január elsejével létrehozott Borsodi Vaskohászati Tröszt irányítása így kicsúszott a kezéből. Mindazonáltal 1988-ban – hosszú idő óta először – nem volt veszteséges a borsodi kohászat. Igaz, Bányai már akkor figyelmeztetett: a piaci libikóka 1990-től bizonyosan lefelé taszítja az ágazatot.
A négy-öt éves konjunkturális ciklikusságot tekintve ezt a jövőt persze nem volt nehéz megjósolni. Ezen a tényen a rendszerváltás utáni – inkább politikai, mint szakmai indíttatású – vezetőváltások sem sokat segítettek. Előbb 1991 áprilisában Szőke Tibort nevezték ki miniszteri biztosnak Ózdra, majd egy évvel később Zámbó Józsefet Diósgyőrbe. Mindkét kohászati képzettségű szakembernek a termelés korszerűsítése, ésszerűsítése és a korábbinál szerencsésebb privatizáció előkészítése volt a feladata.
Szőke Tibor úgy érkezett Ózdra, hogy ott a német Metallgesellschaft GmbH – közel 13 hónapos tevékenysége során – mintegy 2 milliárd forintos veszteséget halmozott fel, s gyakorlatilag teljesen szétzilálta a termelést. A munka – kormánytámogatással – csak szeptemberben indulhatott újra. Tavasszal megkezdődtek az elbocsátások, majd a felszámolás. A nyár végén hozzáláttak az új miniacélmű építésére vonatkozó szakmai és üzleti tervek elkészítéséhez. Decemberben létrejött az Ózdi Acélárugyár Kft., amelynek Szőke Tibor lett az igazgatója.
A borsodi vaskohászat reorganizációjáról szóló első kormányhatározat 1994 februárjában született, amely tartalmazta az ózdi fejlesztéseket is. Az ígéretek szerint 1 milliárd forint jutott volna a hengermű korszerűsítésére, 1,5 milliárd a miniacélmű megépítésére. De nem jutott. Más címeken 1991 és 1995 között összesen 3,8 milliárdos állami támogatást kapott az ózdi kohászat. Ez 1995-ben – amikor ismét átkeresztelték a céget, ezúttal az Ózdi Acélművek Kft. nevet kapta – szinte fillérre megvolt. Abban az esztendőben bruttó 2 milliárd forintnyi adót fizetett és 160 millió forintos nyereséget mutatott ki a társaság, 165 ezer tonnás termelés mellett. Szőke elszántan kereste a lehetséges külföldi partnereket. Mivel azonban hangosabbnak bizonyult az akkori hivatalos privatizatőröknél, mennie kellett.
Nem tudott igazán dűlőre jutni az akkori állami privatizációs vezetéssel Zámbó József sem. Őt Szabó Tamás tárca nélküli, privatizációért felelős miniszter nevezte ki diósgyőri biztosnak, 1992 áprilisában. A féléves vesszőfutást legfeljebb szakmai és élettapasztalatainak gyarapítására hasznosíthatta a megbízott. Elmondása szerint ugyanis még a korábban botrányba fulladt Dimag-privatizáció részleteiről sem tudott érdemi információkat szerezni. Véleménye szerint azonban a legnagyobb baj az volt, hogy az Állami Vagyonügynökség, mint tulajdonos és az államvezetés sem tudott egymással megegyezésre jutni. A kormányelőterjesztések készítése akadozott és a határozatok – általában több hónapos késéssel – csak a múltat rendezték, vagy még azt sem.
A jövőbeni működéshez szükséges forgótőke szinte mindig hiányzott, így az elvileg rendbehozott cégek már az újrakezdésnél fizetés- és hitelképtelenek voltak. Bár Zámbó József rendkívül szelíden fogalmazza meg az akkori gondokat, valószínűleg ott lehet az igazság, hogy az ügyben kisebb-nagyobb szerepet játszók inkább önös érdekeik után futottak, mintsem a diósgyőri kohászat jövőjéért aggódtak volna. Egyebek mellett ezt igazolta vissza az Állami Számvevőszék két évvel ezelőtti vizsgálata is.
Az 1995. június elsején munkához látó kormánybiztosnak, Szabó Zsoltnak újfent a teljes borsodi probléma megoldására szóló felkérés jutott osztályrészül. Addigra mindkét cég többszöri privatizációs kísérlet után volt és a felszámolás stádiumába került. Szabó Zsolt, mint visszaemlékszik, kemény csatákat vívott Bokros Lajossal azért, hogy adjon pénzt a rendezetlen kohászati vagyon állami kivásárlására. A pénzügyminiszter végül is hajlott arra, hogy “bevegye” csomagjába az ügyet. A kormánybiztos szerint ez adta az első lökést a valódi változásoknak. A cél az volt, hogy ha nem is vonzóvá, de elfogadhatóvá tegyék a külföldi befektetők számára a két társaságot.
A közigazgatás malmai lassan őröltek – mondja Szabó Zsolt, aki úgy véli, szinte kizárólag emiatt húzódott el fél évig a vagyon kivásárlása. Korábban azt gondolta – és ezért vállalta el ezt a munkát -, hogy a kormány hatékony, gyors döntésekre vágyik borsodi ügyekben. Meghatározó és lesújtó negatív élményeként épp azt említi, hogy ez egyáltalán nem volt így. Elődjeihez hasonlóan, nála is felbukkantak az ellenérdekelt közéleti és magáncsoportok. Neki az volt a dolga, hogy az állami pénzek felhasználása felett őrködjön, s ha ez az érdek sérülne, intézkedjék. Rövid idő elmúltával úgy látta, hogy az ügy megérett a számvevők vizsgálatára. (Mint emlékezetes, jó néhány – főként az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. házatáját érintő – visszaélésre fény derült azóta.) Szabó tavaly február végéig volt kormánybiztos. Munkája eredményének tekinti, hogy közvetlenül a távozása előtt az ózdi, utána pedig a diósgyőri kohászatot is privatizálták.
A négy férfiember, saját bevallása szerint, reggelente tiszta lelkiismerettel néz szembe magával a borotválkozó tükörben. Hármójuk – a miniszteri biztosok – keze talán még meg-megremeg, amikor küzdelmeikre és – rajtuk kívül álló okok miatti – kudarcaikra gondolnak. Voltaképpen csak a kormánybiztos elégedett elvégzett munkájával, bár az ő öröme sem felhőtlen. Pedig nincs miért szégyenkezniük; az angol vas- és acélipart racionalizáló miniszterasszony, az utóbb ország-világ által Vasladynek titulált Margaret Thatcher sem végezte el sokkal gyorsabban és kevesebb konfliktussal a feladatot…
Bányai Miklós. Számára csekély vigasz, hogy jóslata bevált: az esetleges túlélést célzó intézkedések morális-egzisztenciális katasztrófát okoztak a térségben
