Lassan halad a csehországi strukturális reform, ezért a termelékenység javulása és a termelés bővülése továbbra is visszafogott lesz – olvasható a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) legfrissebb jelentésében. A párizsi székhelyű intézmény prognózisa szerint a cseh gazdaság 1998-ban csak 0,9 százalékkal bővül, ami elmarad az árvizekkel és valutaválságokkal nehezített múlt esztendőben mért 1,0 százaléktól is. A prágai statisztikai hivatal ennél valamivel derűlátóbb, ám szakértői így is kénytelenek voltak 1,4 százalékra módosítani korábbi 1,9 százalékos előirányzatukat. Milyen messze van már az 1995-ben regisztrált 6,0 százalékos növekedési rekord! Az üzleti élet egyes képviselői szerint azonban a statisztikák eltúlozzák a gondokat, a valóságos helyzet ennél kedvezőbb.
A korona tavalyi leértékelése lökést adott az exportnak, amely a múlt évben 10 százalékkal nőtt, 1998-ban pedig – a nemzeti valuta időközben bekövetkezett erősödése dacára – további 6,5 százalékos bővülésre számítanak. Ebben a legfőbb szerepet a Volkswagen ellenőrző részesedésével működő Skoda Auto és annak beszállítói játsszák.
A fentiek ismeretében az OECD úgy számol, hogy a folyó fizetési mérlegnek a GDP-hez viszonyított deficitje a már veszélyesnek minősülő tavalyi 7,5 százalékról az idén 6 százalék alá, 1999-re pedig 4 százalék alá csökkenhet. Ezen a szinten az ország még mindig érzékenyen reagálna egy esetleges nemzetközi valutasokk-ra, de tagadhatatlan, hogy mutatkozik némi javulás. Ahogyan Ivan Pilip pénzügyminiszter – a tavaly óta két fázisban kényszerűen és elkésetten végrehajtott „Bokros-típusú” megszorítási csomagok felelőse – fogalmazott: „vannak még nehézségek, de jó irányba mozdultunk el”.
A Klaus-kormányt sok mindenért lehet bírálni, viszont mindenképpen a javára írandó, hogy az állami kiadásokat sikeresen féken tartotta. Az államháztartás teljes hiánya tavaly a GDP 2,7 százalékát tette ki, pedig az árvizek miatt rendkívüli kiadások merültek fel. A pénzügyminiszter 1998-ra 1,0-1,5 százalékos célt tűzött ki, ami még a fele sincs a maastrichti szerződés által a leendő euró-zóna tagjai számára előírt szintnek.
Prága a már Klaus idején felszökő infláció megfékezése terén nem tud ilyen sikereket felmutatni. A pénzromlásba „besegített” a külföldi befektetők megfutamodása, valamint a – botrányoktól övezett pénzpiacokon könnyen elérhető haszon által is fűtött – belső fogyasztás. Az elmúlt évben végrehajtott nagy arányú kamatszigorítások ellenére sem kerülhető el, hogy a kiskereskedelmi árak tavalyi 8,5 százalékos emelkedése az idén éves szinten már meghaladja a 13 százalékot. Igaz, ez a prognózis már tartalmazza a piaci szintre feltornázott állami lakbérek és közműdíjak hatását.
Az infláció a központilag szabályozott árakat kiszűrve is 8 százalék körül mozog; az OECD idénre 10 százalékot prognosztizál, míg a jegybank az év végéig maximum 6,5 százalékra számít. Pavel Kysilka, a jegybank megbízott kormányzója azt ígéri, hogy a kamatlábakat az inflációs kilátások függvényében fogják alakítani. A pénzromlás legfőbb hajtóerejét a béremelkedések jelentik; a bérkiáramlás a Klaus-rezsim éveiben mindig meghaladta a termelékenység javulását. Láthatóak ugyanakkor a változás jelei is, ám azt inkább csak a munkanélküliség növekedése kényszeríti ki.
Munkaadói beszámolók szerint még Prágában is mérséklődik a fluktuáció, pedig ott közelít a nullához a hivatalos munkanélküliségi ráta. Az országos arány az 1995-ös 3,1 százalékról 1998 végére 6 százalék fölé fog emelkedni, mivel a gazdaság lassulására a nagyvállalatok most – először a rendszerváltás óta – széles körű elbocsátásokkal reagálnak. (A 17,5 ezer főt foglalkoztató, állami tulajdonban lévő Ceska Sporitelna bank például tavaly 1700 fiókjából 600-at bezárt.)
A racionalizálás bizonyosan hozzájárul a hatékonyság és az exportképesség javításához, önmagában azonban nem oldja meg Csehország alapproblémáit. A legtöbb akadályt az jelenti, hogy a bankok és a tőkepiacok nem képesek az ipar kellő finanszírozására.
A Klaus-féle tömeges privatizáció nyomán az országban kusza tulajdonviszonyok alakultak ki, számos iparvállalat az állam, a – csak részben magánosított – bankok és a nem túl jó hírnevű befektetési alapok közös tulajdonában van. A kilencvenes évek elején féktelenül hitelező bankok tele vannak rossz kölcsönökkel, s ezért ma magas kamatlábakat számítanak fel. A külföldi befektetők addig nem nagyon akarnak beszállni, amíg nem tisztázódnak a szabályok, s nem teszik átláthatóbbá a pénzügyi rendszert. Mindezek következtében a cseh vállalatok tőkeszegények, és nem tudják kihasználni sem a munkaerő képzettségében rejlő előnyöket, sem a piaci lehetőségeket.
A megoldás a pénzpiacok és a bankszektor gyökeres átalakításában rejlik. A jegybank elnöke szerint már a csehek is rájöttek, hogy csak a külföldi stratégiai befektetők rendelkeznek azzal a tőkével és szakértelemmel, amely a nagyvállalatok és a bankok modernizálásához szükséges. A Klaus-kabinet makacsságát ebben a tekintetben is drágán fizeti meg a gazdaság. A külföldi közvetlen tőkebefektetések az 1995-ös 2,5 milliárd dollárról 1996-ra 1,4, 1997-re pedig 1,3 milliárdra csökkentek. Az idei első negyedévben mindössze 3 millió dollárnyi tőkebefektetés áramlott az országba, ami a tavalyi megfelelő időszak – akkor kifejezetten gyengének tartott – 60 milliójához képest is drámaian kevés.
A korábbi kormány hivatali idejének végén eseti kedvezményekkel igyekezett vonzóbbá tenni az országot; a legnagyobb visszhangot ezek közül a General Motors és az Intel becsalogatására tett lépések váltották ki. Intézményes beruházásösztönzés azonban csak a közelmúltban született, a legalább 25 millió dollárt invesztáló külföldi partnerek számára (5 évi adómentesség, gyorsított adóleírás a gépekre és felszerelésekre, vámmentesség a korszerű berendezések importjára).
Alain Piloux, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank Lengyelországért, Csehországért, Szlovákiáért és a Baltikumért felelős igazgatója ezen az alapon mondja, hogy a problémák csak átmenetiek, mivel Prága hajlandó szembenézni a gondokkal. Kétségtelen, hogy a politikai paletta minden pártja pénzügyi reformot követel. A Financial Times helyszíni értékelése azonban kevésbé derűlátó, mondván: a gazdasági élet talán még mindig túl kényelmes ahhoz, hogy az igazán fájdalmas döntéseket meghozzák.
