Maastricht hozzájárult a stabilizációs kultúrának nevezett jelenség kialakulásához, s ezzel valószínűleg az euró megalapozásához is. Később az eredeti előírásokat, a németek sürgetésére, stabilizációs és növekedési paktummá dolgozták át, amely – lényegében a valuták védelmében – a költségvetési deficitet a GDP 3 százalékra korlátozza, és az ezt túllépő országokat komoly pénzbírsággal fenyegeti. Pedig több neves közgazdász is azt állítja: kevés bizonyíték van arra, hogy az említett deficit és a magas adósságállomány automatikusan aláássa a valutákat. Számos ellenpélda létezik: a hatalmas büdzséhiány táplálta például az erős dollárt a nyolcvanas, s az erős márkát a kilencvenes években. Ugyancsak figyelemre méltó, hogy Belgium évek óta szilárd valutauniót alkot Luxemburggal, pedig az OECD-országok közül – a GDP százalékában kifejezve – Belgiumnak van a legnagyobb, Luxemburgnak pedig a legkisebb adóssága.
A stabilizációs paktum hívei erre azt válaszolják:
a deficitet mindenképpen célszerű alacsony szinten tartani, hogy dekonjunkturális helyzetben is egyensúlyban tudják tartani a költségvetést. Az EMI mindig is helyeselte a paktumot; Wim Duisenberg elnök szerint ez olyan kiegyensúlyozott politikai eszközrendszert teremt, amely nem terheli túl a monetáris politikát. A kilátásba helyezett bírság kiszabásához pedig az euró-tagok többségének jóváhagyása szükséges, s ha meg is szavaznák azt, a befizetésére legkorábban két évvel később kell sort keríteni.
