A honi lízingpiac épp annyira strukturált és sokszínű, mint bármely más pénzügyi szolgáltatás piaca. A nyolcvanas évek második felétől gyors ütemben kialakult szektor mostanában nyeri el a fejlett országokban megszokottakhoz hasonló szerkezetet.
A tömeges ügyletekre – mindenekelőtt a gépjárművekre – szakosodott cégek mellett kialakult és megerősödött a nagy értékű eszközöket lízingbe adó társaságok köre is. Ezek a cégek egy-egy üzlet megkötésekor nem annyira az adott eszközökre, hanem sokkal inkább a lízingbevevő gazdasági erejére, illetve piaci helyzetére koncentrálnak. Ezen – jellemzően banki tulajdonú – társaságoknak az ügyfelei között számos, az anyabank ügyfélkörébe tartozó cég található. Így például még a fejlesztéseiket saját tőkéből, illetve hitelekből megoldó társaságok is előszeretettel veszik lízingbe autóflottájukat, leegyszerűsítve ezzel a kocsik szervizelését és majdani lecserélését. Az olyan nagyobb vállalkozások, melyek számlavezetője a lízingcég anyabankja, csupán minimális kockázatot jelentenek, hiszen a bankszámlájuk forgalma, a kötelezettségek teljesítése alapján folyamatosan nyomon követhető a pénzügyi helyzetük.
A mégoly jó likviditású, ám méretüket tekintve kisebb ügyfelek már komolyabb kockázati tényezőnek számítanak. Esetükben gyakoribb a közvetlenül termelést szolgáló eszközök lízingbevétele, amikor a díjakat az adott eszköz által kitermelt jövedelemből kell fedezni. Ez a kör alacsonyabb árbevétele és kisebb saját vagyona miatt is nagyobb kockázatot hordoz, még akkor is, ha az eszköz tulajdonjogát a lízingcég a futamidő során mindvégig fenn is tartja magának (e tekintetben nincs különbség operatív és pénzügyi lízing között). A lízingbeadó rendszerint további garanciákat is igyekszik az ügylet mögé állítani; ilyen lehet az ügyfél ingatlanára bejegyeztetett jelzálog vagy az eszköz szállítójától kapott visszavásárlási garancia. Az utóbbi megszerzését megkönnyíti, ha a lízingbevevő hajlandó viszonylag magas kezdő díjat fizetni; ez – amellett, hogy bizonyítja szándékai komolyságát – jelentősen csökkenti a visszavásárlási kockázatot. Ugyancsak széles körben alkalmazott kockázatkezelési eszköz a követelés-engedményezés, amely azonban csak akkor igazán hatékony módszer a lízingcég számára, ha ügyfele – lehetőleg pontosan körülhatárolható ügyletek során – előre jól kalkulálható árbevételekkel működik.
A nagy értékű eszközöket lízingbe adó társaságok a banki bonitás-vizsgálatokhoz hasonló módszerekkel dolgoznak: ügyfeleik mérlegadataiból és az előző időszakok gazdálkodásának egyéb dokumentumaiból alkotnak képet a cég pénzügyi stabilitásáról. Mindig fontos a tervezett beruházás jövedelmezőségének vizsgálata. A lízingcég igyekszik feltérképezni ügyfele piaci részesedését és vevőkörét is, hiszen ettől függ, hogy a díjak ütemes fizetéséhez szükséges bevételek befolynak-e majd.
A lízingcégek gyakran a bankokhoz hasonló limiteket határoznak meg az olyan cégekre, melyekkel rendszeres ügyfélkapcsolatban állnak. Az éves limit az a keretösszeg, melynek erejéig az ügyfél eszközbeszerzései lízing útján finanszírozhatók a cég megítélése szerint. A limit „kimerítése” szempontjából persze eltérő megítélés alá eshetnek a különböző biztosítékokkal fedezett ügyletek.
Gyakori, hogy a lízingcégek egy-egy szállító értékesítésének folyamatos finanszírozására vállalkoznak. Ennek egyik lehetséges módja a visszlízing, amikor maga a szállító veszi (vissz)lízingbe a lízingtársaság által megvásárolt eszközt, majd valamilyen formában – például bérleti szerződések keretében – helyezi azt ki a végfelhasználóhoz. Ilyenkor a lízingcég nem csak a szállító „bonitását” vizsgálja meg, hanem a végfelhasználó kilétéből adódó kockázatokat is számításba veszi. De az értékesítés-finanszírozás mehet úgy is, hogy a lízingtársaság a szállítótól megvásárolt eszközöket közvetlenül a végfelhasználóhoz helyezi ki. Ez történhet például operatív lízing vagy bérleti szerződés keretében, melynek lejártakor – ha a felek között nem születik újabb szerződés – vagy a lízingbevevő szerzi meg vagy a szállító vásárolja vissza az eszközöket.
Az értékesítés-finanszírozás során a nagyobb végfelhasználók természetesen alacsonyabb rizikószintet jelentenek a lízingcégnek, mint a kisebbek, melyek gazdálkodása nehezebben követhető nyomon. A nagyobb társaságokból, intézményekből álló vevőkör így a szállító megítélését is javítja a lízingcég szemében.
