A ritkuló fesztiválmeghívások, az elnyert díjak csökkenő száma arra utalnak, hogy a magyar film művészi szempontból is nehéz periódusban van. Mégis, az utóbbi években mintha fokozatosan beindult volna valami, legalábbis ami a közönségnek a magyar mozihoz való visszacsalogatását illeti. Az út fontosabb állomásai Koltai Róbert, Kern András és Tímár Péter filmjei. 1997-ben a magyar filmek nézőszáma 1992 óta először haladta meg az egymilliót: 1,4 millió főt tett ki, s ez az előző évinek csaknem a duplája. Ebből a 16 új film 910 ezer nézővel vette ki a részét. Ez első ránézésre szép eredmény, ám ha azt is figyelembe vesszük, hogy a két “közönségfilm” – a Csinibaba és A miniszter félrelép – együttes nézőszáma meghaladta a 850 ezret, akkor kiviláglik: a fennmaradó 14 alkotásra átlagosan már csak jó 4 ezernyi néző jutott. Nagy tehát a polarizáció, amit – a közönségfilm-művészfilm ellentétpár mellett – a forgalmazásra, a filmek promóciójára költött összegek hatalmas eltérései is magyaráznak. Persze melyik forgalmazó áldozna sokat olyan alkotások reklámjára, melyektől nem várhat érdemi megtérülést? Ugyanakkor a mai éles versenyben, amikor az összes amerikai gigaprodukció a maga hatalmas reklámmasinériájával jelen van a piacon, hogyan is tételezhető fel, hogy a potenciális néző egy nem kellően – sokszor amatőr vagy félamatőr módon – reklámozott, alig vetített filmet válasszon a hatalmas kínálatból.
Ezzel együtt is meglehetősen visszás az a szisztéma, amelyben rendszeresen előfordulhat, hogy döntően támogatásból készült, több tízmillió forintos költségvetésű alkotásokra végül még ezer néző se kíváncsi a moziban. Persze mondhatjuk azt is, hogy ez a helyzet “természetes” következménye az állami támogatásra épülő nemzeti film és a piaci módon megszervezett filmterjesztés szimbiózisának. Végső soron Nagy-Britanniában is tucatjával hevernek a polcon a döntően ugyancsak állami pénzből készült, de forgalmazót nem találó filmek.
A moziüzlet eközben pezseg: a filmszínházak száma stabilizálódott; jelentős beruházásokkal és komoly profitot hozva kiépült a korszerű multiplexek hálózat; ezzel párhuzamosan jelentősen megnőtt az átlagos jegyár; s egy év alatt 21 százalékkal emelkedett az össznézőszám is – azaz a mozi újra jó üzletté vált.
A mostohagyerek
Másfelől viszont, a magyar játékfilmek készítésének állami támogatására költött összegek az elmúlt évek során nemcsak reálértékben, de nominálisan is csökkentek (például a Magyar Mozgókép Alapítvány által e célra kiosztott támogatás 1993 és 1996 között 380 millióról 340 millióra esett). A filmrendezők sérelmezik, hogy miközben más művészeti ágak színtereinek – például a színházaknak – számottevően nőtt az állami-önkormányzati támogatása, addig a szebb napokat látott, egykor nemzetközi hírű magyar film a kultúra mostohagyerekévé vált. A szakma számos nagy öregje évek óta nem készített itthon filmet; a fiatal, frissen végzett rendezők jelentős részének esélye sincs a bemutatkozásra, megmérettetésre. Ugyanakkor ha az egy nézőre, egy eladott jegyre jutó támogatásokat vetjük össze, azt láthatjuk, hogy a filmek jó részének a fajlagos támogatásigénye óriási, például egy színházi produkcióéhoz képest. Azaz, míg a színházi szakma – beleértve a művész-színházakat is – többé-kevésbé alkalmazkodott a piachoz, s élő kapcsolatot ápol közönségével, a filmkészítők körében ez egyelőre még inkább kivétel, semmint szabály.
Hogyan lehet kitörni ebből a helyzetből? A szakma egy része a központi támogatás jelentős növelését követeli, vagy épp az állami filmgyártás visszaállításában véli felfedezni a kiutat. Néhány rendező és filmes vállalkozó eközben a közönség felé fordul; a belső piac kis mérete miatt azonban állami támogatás és/vagy jelentős magánmecenatúra, szponzorálás nélkül még egy igen sikeres és viszonylag olcsó közönségfilm sem tud gyártójának nyereséget termelni, arról nem is beszélve, hogy a ritka üzleti sikerek nem képesek “eltartani” a jóval számosabb bukásokat.
Ebben a helyzetben állt elő a művelődési kormányzat a filmtörvény tervezetével (ennek lényegi elemeit lásd külön), amely a filmes szakmán belül egyelőre meglehetősen vegyes fogadtatásra talált. A törvény készítői többféle megközelítési módot kombináltak: az elvonás-újraelosztás ismert elemei éppúgy megtalálhatók a koncepcióban, mint a tudatos intézményépítésre való törekvés. Egy, a központi költségvetést “elkötelező” jogszabály elfogadtatása a szakma jelentős részének óhaja ellenére is teljesen esélytelen. Ezért inkább a terjesztésből és döntően az amerikai sikerfilmek forgalmazásból származó, meglehetősen jelentős (1997-ben 4,7 milliárd forintnyi, az előző évinél 56 százalékkal magasabb) jegybevételek fokozottabb megsarcolására, az innen beszedett kulturális járulék növelésére történnek kísérletek. A filmes szektorban a kulturális járulék sajátos, többfázisú, halmozódó adó. Fizetni kell az eladások után a gyártónak éppúgy, mint a forgalmazónak, s a jegybevétel után a végső terjesztőknek – a mozisoknak, videokölcsönzőknek. Emellett jelentős befektetési kedvezményekkel kívánják ösztönözni a magántőke fokozottabb szerepvállalását a filmfinanszírozásban. Ez olyan jogi szabályozást igényel, amelyik elősegíti a szektor sajátosságainak megfelelő, ma még hiányzó piaci intézményrendszer kiépítését.
Sértett érdekek
A különféle filozófiákon alapuló megoldásokat ötvöző tervezet elfogadását veszélyezteti, hegy vele a kulturális kormányzat, ha akaratlanul is, egyszerre több mindenkinek a lép a “tyúkszemére”. Az elképzeléscsokor a liberális pénzügyi nézetrendszer szemszögéből alighanem túlzottan intervencionalista; a filmalkotók felől nézvést nem elég kézzelfogható, konkrét pénzre lefordítható ígéretekből túl keveset ad; a forgalmazók és terjesztők számára pedig – akik a szektorra jellemző nagy koncentráció miatt jelentős gazdasági hatalommal és alighanem a legjobb érdekérvényesítő képességgel bírnak – a járulék növelése miatt sérelmes. Ugyanakkor az adott peremfeltételek mellett a megoldást aligha lehet más irányban keresni.
A járulékreform-tervezetnek egyenlőre kétféle variánsa is van, de bármelyik elfogadása esetén jelentősen – akár 30-60 százalékkal is – növekedhetne a Nemzeti Kulturális Alap által a filmszektorba visszaforgatott összeg. Ez részben annak volna köszönhető, hogy a reform garantálná, hogy az alap valóban ide juttassa vissza a filmkölcsönzésből és vetítésből származó járulékokat, részben pedig maguknak a járulékkulcsoknak az emelése, illetve a filmek besorolásának kötelezővé tétele volna a forrás. (A szex- és pornófilmek után fizetendő járulék lényegesen magasabb az alapesetben előírtnál.) A forgalmazók ellenállása a járulékreform kérdésében egyelőre igen nagy; persze kérdés, mennyiben szükséges egy demokráciában a forgalmazók egyetértése egy ilyen ügy rendezéséhez.
A tervezet a megoldás másik útját a magánbefektetések ösztönzésében látja. Miközben nyugaton például – még a hazánkénál kisebb potenciális nézőszámmal rendelkező országokban is – a filmek finanszírozásában a befektetői tőke és a várható jövendőbeli bevételekre mint fedezetre adott bankhitel komoly szerepet játszik, addig nálunk ennek jelentősége egyelőre minimális. A bankhitelből történő filmfinanszírozás elterjedését akadályozza az azt segítő piaci és állami intézményrendszer hiánya. Itt nemigen lehet a film elkészültére vonatkozó, a befektetőt védő biztosítást kötni; ritka a filmek “előzetes eladása”, és a bankok nem is hajlandók az ebből származó bevételeket hitelfedezetként elfogadni; hiányzik a hitelből való finanszírozást megkönnyítő állami, vagy központi segítséggel létrehozott garanciaalap, és így tovább. Ezek a problémák csak lassan, tudatos intézményépítéssel számolhatók fel, és a filmtörvény tervezete – egy piackonform támogatási rendszer kiépítését célozva – valóban ebben az irányban keresi a megoldást, ha egyelőre talán kicsit bátortala-nul is.
Hozamok és kockázatok
Bankhitel igénybevételének reális esélye híján kézenfekvő lehetőség közvetlenül a valamelyes kockázatot is vállalni hajlandó kisbefektetőktől szedni össze a film elkészítéséhez hiányzó tőkét. Ez a megoldás több “filmes hatalom” finanszírozási rendszerében is fontos szerepet játszik, és számos modellje alakult ki. A magyar mozgóképtörvény tervezetében szereplő befektetési kedvezmény a német, a francia és az ír modellek elemeit kombinálja (a három modellről lásd külön anyagunkat). Olyan eszközt próbál kidolgozni, amelyik – a magyar adórendszer logikájába szervesen illeszkedve – jelentős kedvezményekkel ösztönzi a szektorba történő, kétségkívül kockázattal is járó invesztíciókat. A tervezet értelmében a támogatható filmes szervezetek, illetve a hitelintézetek közösen speciális filmes befektetési alapokat hozhatnának létre, amelyek a bennük összegyűlt tőkét a honi filmgyártásba fektetnék. E célból tehát egy zárt végű befektetési alap jönne létre, amely meghatározott (három évnél hosszabb) idő után elszámolna, s a hozamokkal növelt befektetéseknek az alap működési költségeivel csökkentett összegét a befektetőknek visszaadná.
A törvénytervezet előírja, hogy az alapot létrehozó filmes szervezetnek kell adnia a tőke minimum 70 százalékát. Ez valójában azt a célt szolgálja, hogy csak olyan projektekhez lehessen kisbefektetőktől pénzt gyűjteni, melyekben a producer (az alap szervezését kezdeményező filmes szervezet) – saját pénzzel és/vagy saját befektetésként elszámolható közvetlen támogatással beszállva – komoly kockázatot vállal. Méghozzá olyan feltételek mellett, melyek a tőkéjének visszatérülését csak a kisbefektetők “garantált hozammal” növelt pénzének visszafizetése után teszik lehetővé.
A kalkulációk szerint az igénybe vehető adókedvezmény és a garantált (elsőbbségi) hozamok együttesen három év alatt csaknem megduplázzák a befektetést (lásd a táblázatot), bár a képhez az is hozzátartozik, hogy a közreműködő bank jutaléka némileg csökkenti a jövedelmezőséget. Nem vitás, hogy egyes befektetési lehetőségek ennél jobb hozammal kecsegtethetnek, de például az ugyancsak rendkívül kedvezményezett egyéni nyugdíjszámlákhoz képest a filmes befektetési alap mindenképpen likvidebb, ami alacsonyabb hozam mellett is komoly lakossági érdeklődést garantálhat.
A vizsgált nemzetközi példáktól eltérően, a törvénytervezet megköveteli, hogy egy efféle befektetési alap létrehozásában hitelintézet is részt vegyen, mondván: annak fiókhálózata, infrastruktúrája megkönnyítheti a befektetések gyűjtését, pénzügyi szakértelme pedig jól használható azok kezelésénél. Van azonban ennek a megoldásnak egy sokkal fontosabb, garanciálisnak is mondható eleme. Az tudniillik, hogy a részt vevő bank azáltal, hogy a nevét adja, s beszáll az alap szervezésébe, üzleti hírét kockáztatja. A piaci verseny körülményei között ugyanis nem engedheti meg magának, hogy a közreműködésével létrejött alap ne legyen képes minimum a kisbefektetők tőkéjét és annak védett hozamát visszaadni. Ez pedig valójában csak akkor biztosítható, ha a bank olyan mértékben folyik be az adott projekt üzleti megalapozottságának vizsgálatába és ellenőrzésébe, ahogyan az egy jó hitelvizsgálat, illetve hitelmenedzsment során nyugaton szokásos. Amennyiben a hitelintézetek belevágnak és kipróbálják az új eszköz nyújtotta lehetőséget, akkor a fenti körülmény igen üdvösnek bizonyulhat. Jelesül: a bankok anyagi kockázatvállalás nélkül komoly tapasztalatokra tehetnek szert a filmes szektor működésével, piaci lehetőségeivel kapcsolatban, s ez a későbbiekben – amikor a hitelkihelyezési lehetőségekért folyó verseny már élesebb lesz – elősegítheti, hogy hitelezőként is hajlandóak legyenek beszállni az üzletbe. Ez a konstrukció tehát jelentős kezdő lépést jelenthet a magyar filmek “normális pénzpiaci” finanszírozása felé.
Hogy valójában mekkora is lesz az alapok iránti lakossági érdeklődés, azt az egyéb befektetési formákra ezután bevezetendő kedvezmények is nagyban befolyásolhatják. Mindenesetre olyan stratégiát kell alkalmazni, amely a filmes alapnak adott kedvezmény mértékét módosítható paraméternek tekinti. Az új lehetőség megteremtése után a kezdeti eredményeket, a lakossági érdeklődést figyelemmel kell kísérni, és ezek alapján lehet majd pontosan beállítani az adókedvezmény kívánatos mértékét.
A törvény hatásvizsgálatának háttérszámításai szerint a kisbefektetők megjelenése kezdetben (95-105 millió forintos átlag-költségvetésű filmekkel számolva) 4-6 “pluszfilm” előállítását tehetné lehetővé. Persze csak akkor, ha a szakma képes lesz ennyi vonzó, alacsony kockázatúnak tűnő projektet felmutatni. Hosszabb távon, ha a kedvezmény “bejáratódik”, a kisbefektetői tőke részesedése e kezdeti összeghez képest biztosan növelhető. Ha egy adott évben sikerülne 1 milliárd “lakossági” forintot összegyűjteni az efféle alapokban (s ez két-három esztendő alatt reálisan elérhető), akkor ez már évi 10 játékfilmmel többet jelenthetne, miközben a központi költségvetésnek csupán 300 millió forintnyi adóbevételről kellene lemondania.
(A szerző az MTA Közgazdaságtudományi Intézet főmunkatársa)
