Hagyományos makroökonómiai mutatók alapján a kelet-ázsiai országok a legutolsó időkig a világ legstabilabb gazdaságainak tűnhettek. A kilencvenes években a 7-8 százalékos növekedési ütem szokványosnak volt tekinthető, míg recesszió alatt “növekedési recessziót”, azaz a gyors bővülési tempó néhány százalékpontos csökkentését értették ezekben az országokban. Társadalmi feszültséget legfeljebb a munkaerőhiány, illetve a külföldi munkaerő beáramlása jelenthetett, mivel a munkanélküliségi ráta nemzetközi összehasonlításban nagyon alacsony volt. Bár a növekedés részben a dolgozói létszám emelkedésén alapult, a munkatermelékenység szintén számottevően javult. A beruházási ráták általában meghaladták a 30 százalékot, amit magas belföldi megtakarítási ráták támasztottak alá. Mindamellett a hajtóerő a versenyképes kivitel gyakran kétszámjegyű bővülése volt, ahol is az országok exportszerkezete idővel jelentősen – jóllehet különböző mértékben – diverzifikálódott, és egyre inkább eltolódott a magasabb hozzáadott értékű, korszerűbb technológiát képviselő ágazatok felé. Az infláció mértéke lehetett az egyetlen olyan makroökonómiai mutató, amelyre egy kritikus kedvű elemző a homlokát ráncolhatta volna. Ez a jelzőszám némiképpen magasabb volt, mint a fejlett ipari országokban, mindamellett egy számjegyű, és sohasem fenyegetett igazán elszaladással. Ezt az inflációs különbséget ráadásul jól meg lehetett indokolni azzal, hogy az élelmiszerek és szolgáltatások relatív ára a gazdagodás következtében emelkedett.
Az országokat elemző tanulmányok olvasója még 1997 elején is úgy érezhette, hogy egy diadalmenet középpontjába került. Gyanakvó és konzervatív közgazdász ugyan felfigyelhetett volna arra a potenciális veszélyre, amelyet a többnyire 4 százalékot meghaladó fizetési mérlegdeficitek jelentettek, ugyanis a kiugró beruházási volument részben külföldi megtakarításokból finanszírozták. Az ilyesfajta gyanakvásokkal szemben azonban több vonalon is lehetett volna védekezni. Először is, a költségvetés példásan szigorúnak és kicsinek tűnt; a költségvetési mérleg általában az egyensúly közelében mozgott; az államadósság szintje és az állami újraelosztás mértéke alacsony volt. Mi több, az állam általában hosszú megtérülésű, infrastrukturális projekteket finanszírozott, és nem folyó fogyasztást. Országonként változó, de számottevő volt a közvetlen tőkebeáramlás is, vagyis a folyó mérleg hiánya nem feltétlenül jelentett adósságnövekedést. Az országok valutakészleteiket is rendszeresen növelték, és az import tartalékokkal való fedezettsége kielégítőnek tűnt. Mindent összevetve tehát a beáramlás elsősorban magántőkére támaszkodó, és jelentős mértékben hosszú távra orientált volt, amelyről általában azt gondoljuk, hogy nem könnyen vált “menekülésbe”, és eleve megbízható kockázatelemzésen nyugszik.
Mindezek után Thaiföldön a baht ellen támadás bontakozott ki 1997 májusában, ami nem egészen két hónapos védekezés után a thai valuta lebegtetésébe és jelentős leértékelődésébe torkollott. Az országnak a Nemzetközi Valutaalaphoz (IMF) kellett fordulnia pénzügyi segítségért, alátámasztandó a szükséges gazdasági kiigazítást. A válság aztán átterjedt Délkelet-Ázsia más gazdaságaira is: a “fertőzés” következménye a maláj, az indonéz és a fülöp-szigeteki valuták drámai értékvesztése lett. Néhány hónap múlva a hongkongi dollár is súlyos nyomás alá került, s ez magas kamatokat és tőzsdekrachot okozott Hongkongban, majd a tőzsdei áresés átterjedt szinte az egész világra. Közben Indonéziában a valutakrízis teljes bizalmi válsággá terebélyesedett, és az indonéz rúpia leértékelődése józan ésszel megmagyarázhatatlan méreteket öltött. Ez az ország is nemzetközi segélyprogram címzettje lett, de Thaifölddel ellentétben itt a válságmenedzseléssel kapcsolatos nemzetközi és helyi álláspontok eltérése mindmáig kérdésessé teszi a segítség aktualizálását. Mindezek tetejében az addig érinthetetlennek hitt Dél-Korea is nyomás alá került, a won szintén elképzelhetetlen mértékben leértékelődött. Sőt, az év végére a tartalékok olyan alacsony szintre süllyedtek, hogy a világ tizenegyedik legnagyobb gazdasága a fizetésképtelenség szélére sodródott. Rekordnagyságú, 21 milliárd dolláros készenléti hitel, és annak is gyorsított lehívása menthette csak meg az országot a – gazdaságilag – legrosszabbtól.
A nemzetközi elemzők számos okot fontosnak találtak a válság létrejöttében (lásd külön írásunkat). Nos, ezek kisebb nagyobb mértékben valóban relevánsak lehetnek a válság kibontakozása, illetve lezajlása vonatkozásában, úgy gondolom azonban, hogy ezeknél lényegibb jelenségek is meghúzódnak a tárgyalt krízis mögött.
Az első tényezőt talán a “mérleg alatti állam” kifejezéssel lehetne jellemezni. Az utóbbi évtizedekben lényegesen megváltozott a közgazdászok vélekedése az állam gazdasági szerepéről. Ezen antietatista irányzat számára a kelet-ázsiai országok pozitív mintapéldának számítottak. Minden jól kvantifikálható mutató szerint az állam gazdasági szerepe kicsi volt (kis államadósság, kiegyensúlyozott költségvetés, alacsony újraelosztás), és az állam feladatának elsősorban a növekedés előmozdítását tekintették. Ugyanakkor persze ismert volt, hogy az ázsiai államok több szálon beavatkoznak a gazdaságba, a politikai és gazdasági élet között számos összefonódás létezik. Az állam implicite garanciát vállalt a vállalatok “fejlődési” lehetőségeiért és a munkahelyekért is, miközben a politikai és gazdasági döntéshozatal motívumai a legkevésbé sem voltak elkülönülve.
Az ázsiai modellt leegyszerűsítve egy hatalmas implicit biztosítási modell megtestesülésének is tekinthetjük. Az implicit biztosítási funkció lehet hatékonyságnövelő, és garantálhat – ha nem is szükségképpen teszi ezt – bizonyos társadalmi igazságosságot is. Ennek a biztosításnak volt egyik aspektusa az árfolyam stabilitása, amelyben láthatóan a gazdasági szereplők túlságosan is megbíztak. A biztosítók azonban addig működhetnek jól, amíg a veszteségek “korrelálatlanok”: nem éri negatív hatás egyszerre a biztosítottak jelentős részét. Ha ez bekövetkezik, akkor minél előbb le kell írni a veszteségeket, ahelyett, hogy jó hírekre, vagy valami csodára várnánk.
Thaiföldön a pénzügyi szektor problémái legalább 1995 óta jelentősek voltak, a bankok és egyéb pénzintézetek azonban görgethették veszteségeiket, mígnem ennek hatása elérte azt a szintet, ahol az állam kénytelen volt explicit konszolidációs tervvel előállni. Becslések szerint ekkor, 1997 tavaszán ennek költségei a GDP 7-8 százalékára rúgtak. Hiába tehát a látszólag prudens költségvetés, ha a mérleg alatti passzívák jelentősek. A dél-koreai válság kibontakozása hasonlóképpen annak a huzavonának a története, amelynek során a kormány először úgy döntött, hogy hagy csődbe menni nagy konglomerátumokat, majd rendszerint valamilyen manőverrel mégis menteni igyekezett ezeket. Indonézia utolsó néhány hónapja arról szól, vajon a hitelezők elhiszik-e, hogy az elnök belenyugszik családja gazdasági érdekeltségeinek kudarcába.
A magyarázó okok között a második nagyon lényeges tényező a globalizáció, melynek a kelet-ázsiai országok exporton alapuló növekedése sokat köszönhet. Az amerikai és japán tőke fontos szerepet játszott Dél-Korea iparosításában, és a térség más gazdaságai is jelentős részben külföldről finanszírozták növekedésüket. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy ezek az országok sok tekintetben igyekeztek a globalizációnak csak az előnyös részeit igényelni, a potenciális hátrányokat pedig szerették volna távol tartani maguktól. A bankrendszerek alapvetően nemzetiek voltak, ami egyrészt lehetővé tette, másrészt pedig ösztönözte is az állam kiterjedt mérleg alatti tevékenységét. A dél-koreai tőkekorlátozások lényegesen mérsékelték a külföldi tőke befolyását, de a pénz- és tőkepiaci restrikciók a helybélieknek is nehezebbé tették, hogy piaci módszerekkel, s ne politikai befolyással védekezzenek a kockázatok ellen. A gazdasági konglomerátumok konszolidált mérlegeinek hiánya, illetve a bank- és tőkepiaci felügyelet lazasága szintén a külföldi tőke távoltartására szolgáló indirekt módszereknek tekinthetők. Amikor azonban a kedvezőtlen információk napvilágra kerültek, akkor ez természetesen a tőkemenekítés felfokozódásában jelentkezett, és abban, hogy az ígéreteknek még most sem igazán hisznek a külföldi befektetők.
Végül a harmadik összetevő az árfolyam-politika. A kilencvenes évek valutaválságai azt látszanak igazolni, hogy a nemzeti árfolyamok léte nagyon bizonytalan, és nem csupán a fix árfolyamoké. Egyes vad árfolyammozgásokat persze rá lehet kenni a spekulánsokra. De vajon mi teszi lehetővé ezek profitszerzését? Nem más, mint a nemzeti valuták léte. Pénzügyi aktívák áraira általában jellemző a változékonyság (volatilitás), hiszen az árfolyamokat itt részben várakozások és pszichológiai tényezők határozzák meg. A devizapiacokon a pszichológia igen nagy mértékben politikai indíttatású, így a politikusok nyilatkozatai, a gyakran normális gazdasági motívumokkal nem magyarázható tettekből adódó bizonytalanság hatalmas kilengéseket okozhat az árfolyamokban. A devizapiacok számos derivatív piaccal vannak összefüggésben, aminek az a következménye, hogy az egyik deviza piacára “releváns” hír vagy esemény áttételeken keresztül számos, és összességében nagyon nagy volumenű piacra van hatással. Ez természetesen vonzza a spekulánsok piacra lépését, de ideges reakciókra késztetheti a magukat csupán a kockázatoktól megóvni igyekvő résztvevőket is.
Így talán Kelet-Ázsiának is le kellene vonnia azt a következtetést, amelyet az Európai Unió legtöbb országában már levontak. Azt tudniillik, hogy a sok viszonylag kis valuta menedzselése nem igazán hatékony gazdaságirányítási eszköz az egyre intenzívebb nemzetközi gazdasági kapcsolatok korában, és a jelenlegi helyzetből valamiféle kiutat kell találni. Az európai monetáris unió egyfajta megoldási út, de hosszabb távon ez is ingatagnak bizonyulhat. Az ázsiai válság ugyanakkor ösztönző erőt adhat egy tartós és globális megoldás kialakításához.
(A szerző a Magyar Nemzeti Bank osztályvezető-helyettese)
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Magyar Nemzeti Bank hivatalos álláspontjával.
