Uralkodó vélemény szerint a piacok mindig egyensúlyra törekszenek. A pénzpiacokon azonban a jövőbeni áralakulások megérzéséről van szó, így azokon nincsen egyensúly. A legtöbb üzletkötés bizonyos mértékig a rend és a káosz határán történik. Ezért kell valamit tennünk annak megakadályozására, hogy a piacok elszaladjanak.
Az ázsiai valuták – mint a thaiföldi baht, vagy a koreai won – 20-25 százalékkal túl voltak értékelve, s a dollárhoz voltak kötve. A régió országai kemény valutákban vették fel a hiteleket, a pénzt pedig belföldön használták fel – mindenekelőtt telekspekulációkra. A leértékeléssel az adósságok most nemzeti valutában nőnek, az egyensúly helyreállításához pedig jó néhány vállalatnak csődbe kellett mennie. Ám amikor az adósságterhek 200 vagy 300 százalékkal nőnek, akkor ránehezednek minden vállalatra, vagyis gyakorlatilag az egész nemzetgazdaságra. Ezért ijesztő, hogy a devizaárfolyamok tovább zuhannak.
Hongkongban és Kínában is rendkívül kényes a helyzet. A hongkongi dollárnak az amerikai dollárhoz kötöttségét csak jelentős költségekkel lehet megőrizni. Ha pedig a kínai valutát, a renminbit leértékelik, akkor ezt a kötöttséget nem lehet tovább fenntartani; a vihar még hevesebb lesz.
Ami Amerikát illeti, a gazdaság a korábbihoz hasonlóan nagyon erős, s Európában is konjunkturális gyógyulás jelei mutatkoznak. Most importhullámmal kell számolnunk ezeken a piacokon, s ez mentesíthet a kamatnöveléstől. Az amerikai gazdaság mindaddig profitál ebből, amíg a deflációs nyomás nem válik túl naggyá, s a fogyasztók – amint az mostanság Japánban történik – nem fognak kevesebbet vásárolni abban a reményben, hogy holnap még olcsóbb lesz minden. Ha ez mégis bekövetkezik, akkor elképzelhető egy recesszió, amely a világkereskedelmi szisztéma összeomlásához vezethet. Az ilyen irányú folyamatnak azonban megálljt lehet parancsolni: bár az ázsiai fejlemények kétségkívül arra utalnak, hogy a világ kereskedelmi rendszere szétrombolható, a valószínűség ez ellen szól.
Ázsiában – minden hasonlóság, összefüggés és kapcsolat ellenére – minden ország más. Ezért is riasztó, hogy a thaiföldi nehézségek a zűrzavar láncreakcióját váltották ki, s meglehet: Kína mellett Latin-Amerika is megfertőződik. Az egész olyan, mint egy bozóttűz, amelynek még nem sikerült gátat vetni. A specifikus problémákat ugyanakkor az egyes országokban korlátok közé lehet szorítani. Japánban a tüzet maguk a japánok olthatják el, s rajta is vannak, hogy ezt megtegyék. Az állam számára törvényben kell megengedni, hogy elsőbbségi bankrészvényeket vásároljon, s ezáltal ismét tőkéhez juttassa a megtámadott hitelintézeteket; ez lehetővé tenné az ottani bankrendszer számára a túlélést.
A koreai iparnak vélekedésem szerint masszív tőkeinjekcióra van szüksége. Ebből a szempontból kedvező fejlemény, hogy ott új elnököt választottak, aki a régi rendszer legjelentősebb kritikusai közé tartozik. Ezért most komoly készség mutatkozik a szükséges radikális lépésekre, így jómagam Koreát illetően optimista vagyok.
Indonézia a legsúlyosabb probléma, még akkor is, ha gazdasága a legkevésbé rongálódott meg. Nem hiszem ugyanis, hogy a szükséges korrekciókat meg lehetne oldani a korrupt rezsim megváltoztatása nélkül. Ez az ország egymagában persze nem tudja megrendíteni a világot. Az indonéz adósságteher 80-100 milliárd dollárt tesz ki – ez gyakorlatilag aprópénznek számít, noha vállalati csődöket jócskán okozhat. Ám az a tény, hogy ezeknek az adósságoknak a többségét nem fizetik vissza, már világszerte hullámokat vethet. (S már el is vezetett például a hongkongi Peregrine Bank összeomlásához.)
A Nemzetközi Valutaalap (IMF) közbelépése nélkül a helyzet még rosszabb lenne – az akció tehát szükséges volt, ám nem elegendő. Az IMF gyógymódja bizonyos betegségekhez van szabva, s itt egy azoknál sokkal komplikáltabb bajjal van dolgunk. Át kell alakítani például a vállalatok szerkezetét, miután a válsághoz a magánhitel-felvételek is hozzájárultak. Az IMF erre nem képes; ezt minden országnak magának kell elvégeznie.
Ami a probléma: e pénzügyi intézmény feladata az, hogy fenntartsa a rendszert – azt, amelynek középpontjában Amerika és a nemzetközi bankok állnak. Ezért sikerül például olyan nehezen az IMF-nek, hogy kiálljon egy adósságmoratórium mellett; ez ugyanis rombolná az érintett bankok érdekeit. Ma a Valutaalap szorosan kötődik a nemzetközi hitelintézetekhez, s azok közreműködése nélkül valójában egyáltalán nem tudná ellátni a feladatát. Ez gátol minden olyan intézkedést, amelynek e bankoknál szükségszerűen veszteségekhez kellene vezetnie.
Időközben bebizonyosodott, hogy a nemzetközi hitelfolyósítás rendszere szabályozás nélkül egészségtelen és megengedhetetlen. A hitelpiacok vagy túlságosan könnyen, vagy túl kevéssé állnak rendelkezésre. Ezért van szükség egy keretre, egyfajta józan visszanyúlásra Bretton Woods-hoz. Jómagam egy nemzetközi hitelbiztosítási ügynökség létrehozását javasolom, amely értékelné, hogy a nyújtandó kölcsönök mennyire egészségesek. Ez a hitelnyújtást nem állítaná le, de eldöntené, hogy a kölcsön mekkora nagyságrendig biztosítható. Ezen a határon túl minden résztvevő a maga kockázatára cselekedne, nyilván sokkal magasabb hitelkamatok mellett. Ez meggátolná a túlzott és felelőtlen hitelbővülést.
Ezzel természetesen jelentős hatalom kerülne technokraták kezébe, s nyilván azok sem csinálnak kevesebb hibát, mint a pénzpiacok. Van viszont egy számottevő különbség: az új hatóságok mandátuma arra szólna, hogy fenntartsák a makrogazdasági egyensúlyt. Ezzel szemben a bankok egyszerűen pénzt akarnak keresni.
