Jelentős eltérések figyelhetők meg a magyar fogyasztásiadó-szabályozás és az EU-előírások között – áll a Brüsszeli Bizottság által idén júliusban publikált országjelentésben. A közvetett adók hazai rendszere éles kritikát kapott az unió apparátusától. Így a már hatályba lépett kisebb módosítások után további változtatások szükségesek a jelenleg már parlament előtt lévő jövedéki törvény tervezetén is.
Magában az EU-ban is csak félig harmonizáltak a fogyasztási adó alá eső – itthoni szóhasználattal jövedéki – termékekre vonatkozó előírások. A dohány, az alkohol és az ásványolaj fogyasztásiadó-tartalmát ugyanis nem fix kulcs alapján határozzák meg, hanem csupán a minimumszintet írják elő (lásd a táblázatot). Ebbe a termékkörbe tartozik a bor is, annak ellenére, hogy nem fogyasztásiadó-köteles. Információink szerint a közeljövőben nem várható a jövedéki termékek adózásának teljes körű uniós harmonizálása, s az alkoholokra és a dohányárukra kiszabott minimális adószint jelentős módosulására sem lehet számítani. (Részben a személygépkocsi is a fenti árucsoportba sorolható, hiszen fogyasztási adó alá eső terméknek számít, bár adóját nem közösségi, hanem nemzeti szinten szabályozzák.)
A tagországok az úgynevezett abc-termékeknél (alkohol, benzin, cigaretta) általában az uniós irányelvek által meghatározott limitet meghaladó mértékben vetik ki az adót. Uniós alapelv az is, hogy a fogyasztási adót ott kell megfizetni, ahol a terméket a végfelhasználó megvásárolja. Az 1993-tól hatályos rendszer legfontosabb eleme az úgynevezett adóraktár – adót fizetni akkor kell, ha az áru elhagyja a raktározási rendszert. Az egyöntetűen EU-konformnak tekintett hazai jövedékiadó-törvény megteremti majd a lehetőséget a közösségi adóraktározási rendszerhez való csatlakozásra is.
A dohánytermékek hazai 63 százalékos teljes adószintje jelenleg alacsonyabb a 70 százalékot kitevő uniós átlagnál. A magyar dohánygyártók ugyanakkor hangsúlyozzák: a cigaretta, a vásárlóerővel kalkulált EU-s átlagárat 100-nak véve, nálunk 316 egységbe kerül.
Az unióban egyébként minden tagállam szabad kezet kap a fogyasztási adó kulcsainak megválasztásában – feltéve, hogy betartja a minimumszintre vonatkozó követelményt, és a fogyasztási adó részaránya az adott termék teljes adóteherhén belül 5-55 százalékra rúg. (Ez az arány az Egyesült Királyság és Írország esetében a legmagasabb: eléri az 55 százalékot.) Az EU-ban a hozzáadottérték-adó 10-17 százalékos, vagyis jócskán alatta marad a hazai 25 százalékos áfa-szintnek. A szesziparban a magyar adószint az uniós minimumérték körül mozog (1150 forint literenként), bár nem éri el még a legalacsonyabb adójú ország, Portugália (magyar pénzben kifejezve literenként 1500 forintos) szintjét sem (lásd a grafikont).
A dohány és az alkohol reklámszabályozásának területén az EU nagy ugrásra készül. Várhatóan decemberben döntenek a tagállamok arról, hogy 2000-től betiltják-e a dohányreklámokat, valamint mérséklik-e az autóvezetéskor megengedett alkoholszintet. Az ellenzők – így Hollandia, Németország, Görögország és Dánia – az emberi jogokra hivatkozva ellenzik a tervet. A hatályos magyar reklámtörvény egyébként – szakértők szerint – főbb elemeiben konform a jelenlegi uniós regulával.
Az EU közösségi szinten szabályozza a dohány- és szeszipari termékek piacra jutását is, bár itt már nem tartoznak külön csoportba a fogyasztási adó alá eső termékek. A feltételeket termékpályánként – az alapanyagok előállításától kezdve az áru eladásáig – határozza meg a Közös Mezőgazdasági Politika (CAP). Az alaptermékek hasonlóan konzekvens végigvitele – állítják élelmiszer-ipari szakemberek – Magyarországon nincs meg.
Márpedig a CAP szesziparra vonatkozó tételei éppen ezt a gondolkodásmódot tükrözik. Az úgynevezett export-visszatérítés és az importvám nagyságrendje egyaránt attól függ, hogy a piacra kerülő italban mennyi “alaptermék” található. (Az EU a gabonát, a tejet, a tojást, a húst és a cukrot tekinti alapterméknek.) A külpiacra is szállító gyártónak tehát pontosan meg kell adnia, mekkora mennyiséget használt fel az egyes alaptermékekből, majd a megfelelő brüsszeli Intervenciós Hivatal eldönti, hogy a vállalat milyen nagyságrendű export-visszatérítésre jogosult. Minél magasabb az öt alaptermék aránya a forgalmazott áruban, annál nagyobb összegre lehet számítani a kivitel után járó visszatérítés gyanánt. Erre azért van szükség, hogy az unió állni tudja a versenyt a világpiacon. (A CAP külső szabályozási passzusa alá tartozó importvámokat is a fenti nyersanyagokra vezetik vissza.)
Az export-visszatérítés vázolt rendszere Magyarországon teljességgel ismeretlen. A hazai élelmiszer-ipari kivitel – egyébként is vitatható, és korántsem EU-konform – rendszerébe nem tartozik bele az alkohol- és a dohánytermékek exportjának támogatása. A csatlakozást követően az unión kívüli eladások után persze a hazai vállalatokat is megilleti majd a kiviteli szubvenció – ebből a szempontból tehát “jó üzlet” a gyártó és termesztő cégeknek az integráció. Másfelől azonban, a csatlakozási folyamat nyomán a hazai piac védtelenebbé válik a tőkeerős nyugati cégekkel szemben.
A szesziparban – az Európai Megállapodásnak megfelelően – hazánk az import globálkvótákat már megszüntette, a vámszintet pedig enyhén mérsékelte. Még mindig igen magas azonban a piac védettsége, hiszen a szeszipari termékekre 139 százalékos, míg a szeszes italokra 74 százalékos vámot vetnek ki. A szeszipar exportja ugyanakkor a teljes termelési értéknek csupán 5-6 százalékát, a minőségi szeszes italoknak pedig még ennél is kevesebb részét teszi csak ki. Jelenleg tehát semmiképpen sem a kivitel az ágazat húzóereje.
Az uniós piacot nem elsősorban a vámok védik, hanem a támogatások révén leszorított árak. Magyar szempontból nem is ez a kulcskérdés, hiszen ezekből a transzferekből a csatlakozás után hazánk is részesülhet. A dilemma inkább az, hogy a kiugróan magas vámok lebontásával – ami 2000 végéig, tehát jóval az unió keleti kibővítése előtt megtörténik – a hazai cégek miként állják majd a versenyt az itteni piacon eladni szándékozó külföldi vállalatokkal. Ausztriában például az EU-belépést követően megduplázódott az ágazat importja, s szakértők szerint Magyarországon is hasonló következmény várható. Sőt az sem zárható ki, hogy bizonyos termékek eltűnnek majd a magyar gyártók palettájáról.
Döntő momentum lehet, mely cégeknek lesz elegendő tőkéje ahhoz, hogy sikerrel felvegyék a versenyt a liberalizálódó hazai piacon. Márkatermékekről lévén szó, nagy előnyben vannak és lesznek az ismert italokat előállító, illetve a marketingre sokat költő vállalatok. Annak is fennáll a lehetősége – vélték a lapunknak nyilatkozó szeszipari szakemberek -, hogy a hazai szesz-, illetve szeszesital-iparban csupán néhány vállalat marad talpon. Erre főleg a külföldi tulajdonban lévő, nagy tőkeerejű cégeknek van esélye. A szeszipar versenyképességén múlik az is, hogy a cukorgyárak el tudják-e adni a szükséges melaszt a hazai gyártóknak. Ha nem, akkor a cukorgyáraknak is komoly gondokkal kell majd szembenézniük. Ugyancsak sajátos helyzet, hogy az EU-ban és Magyarországon is az eladhatónál több szesz termelésére van kapacitás, vagyis a külpiaci versenyképességnek fokozott szerep jut.
Minőségi-technológiai szempontból a hazai szabványok megfelelnek az uniós követelményeknek: a nagyobb cégek az ISO 9000-es előírások szerint gyártnak. Mindazonáltal valószínűleg a csatlakozási tárgyalások témája lesz azon definíciók köre, amelyek meghatározzák, hogy milyen italokra lehet igénybe venni az exporttámogatást. (Az EU ugyanis tételesen felsorolja a piacra bevezetett termékek körét, amelyek között egyelőre nem szerepel néhány hazánkban gyártott árucikk.)
A hazai dohánytermesztés felfuttatása már csak azért is kívánatos lenne, mert az idén exporttámogatás címén 2 milliárd ecut osztanak ki a CAP-ből. Jelenleg 7-7,5 ezer tonna dohányt termesztenek nálunk; a cél az, hogy a csatlakozásig ez 14 ezer tonnára emelkedjen. A magyar dohányiparnak ugyanakkor aligha kell megküzdenie azokkal a versenyképességi nehézségekkel, mint a szeszipari cégeknek. Ez abból adódik, hogy szerte a világon ugyanaz az öt-hat nagy dohányipari vállalat található, rendre külön gyárral, s terméküket általában a hazai piacokon forgalmazzák. Az “integrációs sokktól” való félelem – ami a szesziparban érzékelhető – tehát ebben az ágazatban alaptalan.
