Egyértelműen sikeresnek tartja a dohányipar 1992-93-as privatizációját Patai András, a Magyar Dohányipari Szövetség főtitkára. Négy éve – a régió első dohányipari magánosításakor – a német Reemtsma tulajdonába a debreceni, a British-American Tobacco (BAT) kezébe a pécsi, a Reynoldséba a sátoraljaújhelyi, a Philip Morris birtokába pedig az egri dohánygyár került (utóbbi három új tulajdonos egyaránt amerikai érdekeltségű). A ma működő dohánygyártó cégek közül egyetlen, a tavaly létrejött hódmezővásárhelyi V. Tabac Kft. van magyar tulajdonban. (Ennek sorsa és jövője azonban bizonytalanná vált, miután alapítója és tulajdonosa, Veszelovszky László idén tavasszal autóbalesetben elhunyt.)
A gyártók helyzete mostanra stabilizálódott, s immár az a kérdés: mikor és milyen ütemben indulhat meg a fellendülés. A nagy érvágást kétségkívül 1994. jelentette, amikor a kormányzat háromszor is emelte az adókat. Ennek hatása a feketepiac hirtelen felfutásában is lemérhető volt. Míg 1991-ben 27 milliárd szál cigarettát gyártottak, tavaly már csak 19,9 milliárdot. Ami persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy a dohányzók kevesebb pénzt fordítanak szenvedélyükre – inkább arról van szó, hogy egyre többen vásárolnak olyan terméket, amely után senki sem fizet adót. A feketepiac nagysága ma 15 százalékosra becsülhető. A gyártók által felkért Procensus közvélemény-kutató idén januári felmérésében megállapította: a 3 milliárd adózatlanul elfüstölt szál 14 százaléka nemzetközi, 86 százaléka „regionális” márka. Utóbbiak közül a leginkább kelendő az ukrán Magnum.
A feketepiac visszaszorítását szorgalmazó gyártók érvelése egyszerű: az állam becslések szerint évi 10 milliárdos bevételtől esik el, miközben ők maguk a legnagyobb adófizetők közé tartoznak: a befizetett járandóság összege 1991 és 1996 között 24 milliárdról 66 milliárd forintra nőtt. (Könnyebben értelmezhető a két szám, ha ezt a hatalmas összeget lebontjuk: ekkor kiderül, hogy egy doboz cigaretta árának 63 százaléka adó.)
A négy nagy gyártó – a privatizációs tőkével együtt – 300 millió dollárt fektetett be 1991 óta Magyarországon. A dohányipari beruházások főleg korszerűsítésre és új termékek bevezetésére irányultak. A magánosításkori öreg, két évtizedes gépeket kicserélték, így a berendezések átlagéletkora ma már csak hat-hét év. Az invesztíciók hatására nőtt a könnyű (lights) cigarettafajták részesedése is: az 1991-es 1 százalékról 28 százalékra. Ugyanakkor ma is meghatározó a „hazai” márkák aránya, ezen belül is a Sopianae-Symphonia kettős 60 százalékot megközelítő piaci részesedése.
A dohánygyártók céljai három pontban foglalhatók össze: a választék bővítése, a feketepiac visszaszorítása és a hazai termelői háttér biztosítása. Ma a gyártók az éves (12-13 ezer tonnányi) dohánylevél-szükséglet mintegy felét importból szerzik be. Holott gyakorlatilag a teljes mennyiséget belföldön termeltethetnék meg, hiszen az ízesítéshez szükséges keleti dohány aránya elenyésző. A hazai termelés növelése érdekében a Nyíregyházi Dohányfermentálót (Nyidofer) 1993-ban megvásárolta az angol United Leaf Tobacco (ULT), s a gyártók is tettek lépéseket a hazai termelés felfuttatására. Az ULT egymilliárd forintot fordított eszközvásárlásra és vetőmagvételre, a négy hazai gyár pedig a termesztők támogatására 233 millió forintból „stabilizációs alapot” hozott létre. Az idén e célra 125 millió forint jut – a kisebb összeget a tavalyról maradt közel 80 millió indokolja. Patai András szerint azért nem volt több pénzre igény, mert kizárólag a megfelelő minőséget elérő termesztő kaphatott támogatást. Az Európai Unióban (EU) – eleve magasabb kiindulási szinten – tavaly 2 milliárd ecu-t juttattak a termelőknek.
Magyarországon jelenleg 6-7 ezer hektárra becsülhető a dohánytermő terület nagysága. A hetvenes években 16 ezer tonnányi dohánylevél termett, szemben a tavalyi 6 ezer és az idén várható 7,5 ezer tonnával. A két fermentáló mindenesetre 16-18 ezer tonnányi dohányt is képes lenne feldolgozni.
A – részben külső, nemzetközi hatásra – szigorodó hazai szabályozás növekvő kötelezettségeket ró a dohánygyártókra. 1999 januárjától például – az élelmiszertörvény részeként tavaly decemberben elfogadott dohányrendelet alapján – egy szál cigarettában nem lehet 18 milligrammnál több kátrány. (A cigaretták négyötöde már ma is teljesíti ezt az elvárást.)
Az 1994-ben alakult szövetség tagjai – szakmailag egyeztetett javaslatról lévén szó – támogatják a jövedéki adóról szóló törvény jövő januári bevezetését is. A támogató álláspontot az EU-konformitás is indokolja, egy vitás pont azonban még akad: amíg a tervezet a cigaretta maximált ára mellett érvel, addig a gyártók a fix árat részesítenék előnyben, hasonlóan az EU-országok többségének gyakorlatához.
A jövedékiadó-törvény új rendszere önmagában nem számolja fel a feketepiacot. Ehhez Patai András szerint az ellenőrző vámhatóságot létszámában és technikailag is meg kellene erősíteni. Azt, hogy a törvény elfogadásával átlagosan 10,5 százalékkal nőne januártól a dohánytermékek adója, a szakma – mint előre kiszámítható és az inflációnál kisebb emelést – tudomásul vette. A zárjegyek „átalakulása” adójegyre legrosszabb esetben 200 millió forintos pluszkiadást igényel (ha viszont nem változtatnak lényegesen az adójegy méretén, úgy legfeljebb 50-100 millióra lesz ehhez szükség).
A szeptemberben életbe lépett reklámtörvény hatására lényegesen nem módosul az évi 1-1,5 milliárdot hirdetésre költő gyártói magatartás. A jogszabály mellett egyébként a szakma egyfajta önkontrollt is gyakorolt, önszabályozó reklámkódexének megjelentetésével. Patai András elmondta, hogy nem számítanak az amerikaihoz hasonló szigorításokra (Figyelő, 1997/30. szám). Már csak azért sem, mert a tengerentúli szabályozás lényegesen eltér az európaitól (ott például csak 30 százalékos adóval terhelik a dohányipari termékeket). Különben sem biztos, hogy a tiltások hatására a dohányzásellenes mozgalmak közelebb jutottak volna céljaikhoz. Az Egyesült Államokban az elmúlt időszakban nőtt a cigarettázók száma, elsősorban éppen a fiatalabb korosztályoknál. (A Szonda Ipsos felmérése szerint a magyar lakosság 30 százaléka rendszeresen, 7 százaléka pedig alkalomtól függően dohányzik.)
S hogy a gyártók kartellbe tömörültek-e, vagy versenyeznek egymással? A főtitkár úgy látja, inkább az utóbbi jellemző a négy gyárat birtokló multik kapcsolatára. A világon mindenütt a verseny a meghatározó, s ez hazánkban különösen igaz. Míg nyugaton tizedszázalékokért folyik a küzdelem, nálunk a piacot máig nem szeletelték fel teljesen. A példa kedvéért: a 9 százalékos piaci részesedéssel indult Philip Morris tavaly már 31,4 százalékot mondhatott magáénak.
A másik nagy hazai jövedéki ágazat a szeszipar. Becslések szerint a magyar átlagpolgár 2,7 liternyi tiszta szesznek megfelelő tömény szeszes italt fogyaszt évente. (Ez a mennyiség a hazai alkoholfogyasztás 30 százalékát képviseli, a 35-35 százalékos részesedésű sör- és borfogyasztás mellett.)
Hazánkban évente 800 ezer hektoliternyi szesz tudnak gyártani, s ezt a kapacitást az elmúlt három évben teljes mértékben ki is használták – tudtuk meg Budai Ivántól, a Magyar Szeszipari Szövetség és Terméktanács igazgatójától. Ez főként a FÁK országaiba irányuló, a megtermelt szeszből előállított szeszes italok kivitelének (mindenekelőtt a vodka-exportnak) volt köszönhető. (Az orosz korlátozások bevezetése azonban 1996 végétől az exportot minimálisra csökkentette.)
A mára lefutott privatizáció olyan multinacionális vállalatok megjelenését hozta magával a szeszipari ágazatban, mint az IDV, a német Underberg AG, a francia LeSaffre-csoport, az osztrák Agrana International AG, vagy a belga Amylum. A közel 2800 főt foglalkoztató hazai szeszipar az előállított termék szempontjából két részre osztható: a finomszesz (mint alapanyag), illetve a tömény szeszes italok gyártására.
Az első kategóriába három ipari méretű szeszgyár tartozik: a Győri Szeszgyár és Finomító Rt., a szabadegyházi Hungrana Kft., illetve a Budafok Élesztő és Szeszgyár Kft. (A termelés nagyjából fele-fele arányban oszlik meg a győri és a két utóbbi cég között.) A hazánkban előállított finomszesz közel 50 százalékát az élelmiszeripar hasznosítja (többségéből szeszes ital, egy részéből pedig ecet és más élelmiszer-termékek készülnek). A finomszesz másik felét a vegyipar, a gyógyszeripar és a kozmetikai ipar dolgozza fel.
A szeszgyártás helyzetére a visszaesés a jellemző, s ez igaz a termelésre és az értékesítésre is. A kilencvenes évek elejéhez képest az élelmiszeripar finomszesz-felhasználása közel felére csökkent. Ez egyrészt a belföldi legális piac szűkülésével, másrészt a keleti szeszesital-export visszaesésével magyarázható. A szövetség a korábbi külföldi értékesítési lehetőségek visszaszerzésében látja az egyik kiutat a jelenlegi helyzetből.
A szeszgyárak mellett a gyártók másik csoportját az „égetett” szeszes italok előállítói, azaz a „likőrgyárak” képviselik. Közülük a legnagyobbak – az összforgalom 80-85 százalékát adó társaságok – tagjai a szeszipari szövetségnek. A legnagyobb gyártó a Zwack Unicum Rt.; a fontosabbak közül a Várda-Drink Rt., a Győri Likőrgyár Rt. és a Buszesz Royal likőrgyára említhető.
Tavaly együttesen 12,5 millió hektoliterfok szeszes ital hagyta el a likőrgyárakat (egy hektoliterfok 2 liter 50 fokos pálinkának felel meg). Ám emellett becslések szerint 4,5 millió hektoliterfoknyi égetett szesz kelt el a feketepiaci forgalomban. Miután utóbbi évről évre nagyobb teret nyer, a gyártók egyre növekvő mértékben kénytelenek foglalkozni a gyümölcslé, a szénsavas üdítőitalok és az ásványvíz termelésével és forgalmazásával is.
Az elmúlt időszakban a szeszes italokra kivetett adó jelentősen növekedett. A pálinka- és likőrfajták fogyasztási adója az idén 1150 forint hektoliter-fokonként, a brandy és gyümölcspálinkák után pedig 860 forintot kell fizetni. Ma átlagosan 70 százalék adó terhel egy liternyi szeszes italt. Az iparág együttesen 11,5 milliárd forintnyi fogyasztási adót fizetett be 1996-ban (plusz az erre is rakódó 25 százalékos áfa), míg az idei első félévében 5,8 milliárdot. Tavaly az adók 15 százalékkal nőttek.
Az adóemelés és a feketepiac szorosan összefügg egymással. Budai Iván szerint ez utóbbi drasztikus növekedésének kezdete 1994-re, a háromszori emelés évére datálható. Az ágazat lényegében máig sem heverte ki az akkor történteket. A haszon óriási, így a feketepiac számos formában létezik: a csempészettől elkezdve, a hamisításon át, az illegális gyártásig és forgalmazásig. Nagyságát a szövetség 30 százalékosra, míg Szilágyi László, a Várda Drink vezérigazgatója még ennél is magasabbra, 30-40 százalékosra becsüli. Az is sokat elárul, hogy míg a nyolcvanas évek végén hat cég létezett, addig ma már több mint száz gyártó és palackozó működik Magyarországon.
Létezik egyfajta „szürke” ügyeskedés is: a gyártó egy meglévő márkához hasonló címkével látja el termékét, magyarán a vevő felszínességére alapozva csapja be a vásárlót. Összességében az elmúlt négy évben 5-8 százalékkal csökkent évente a hazai legális szeszesital-forgalmazás, ami döntően feketepiaci hatásokra vezethető vissza. Ez más megközelítésben annyit jelent, hogy – ismét csak becslésekre támaszkodva – évi 6-7 milliárd forintnyi közteher befizetését takarítják meg maguknak a szesszel foglalkozó feketepiaci résztvevők. Tény, hogy az idén némileg javult a helyzet, ám az ágazat ma is vágyakozva tekinthet az unió 5 százalékos feketepiaci arányára.
A jövedékiadó-törvénytől áttekinthető, konzisztens és EU-konform szabályozást remél az ipar – mondta Budai Iván. Komoly hiányossága azonban a tervezetnek, hogy elmaradt a bor jövedéki termékké tétele. Kérdéses az is, hogy megerősítik-e a törvény végrehajtásában és a feketepiac visszaszorításában kulcsfontosságú vámhatóság pénzügyi, technikai és személyi feltételeit.
