A bruttó-nettó fogalompáros elhangzása után – legalábbis az idősebbeknél – harmadikként valószínűleg a tára kifejezés ugrik be, amelyhez a tízdekányi gépsonkához kapott nagy darab csomagolópapír emlékképe társul. A fiatalok viszont alighanem inkább az adóra asszociálnak, s arra, hogy megélhetésük a nettó keresetük nagyságától függ.
Legújabban már a gazdaságpolitikával, gazdaságelemzéssel foglalkozók is szembesülnek ezekkel a fogalmakkal, amikor időnként elcsodálkoznak azon, hogy 6-8 százaléknyi ipari és építőipari termelésnövekménynél a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) végül is miért mutat ki néhány százalékponttal kisebb GDP-gyarapodást.
A probléma lényegét a statisztika pontatlanságában kereső szkeptikusok utólag akár igazolva is láthatják magukat, hiszen ezeknél a mutatóknál 1, maximum 2 százaléknyi hiba ma még valóban benne lehet a számításokban. A kételkedők azonban gondolkodásukban, modelljeikben maguk is követhetnek el hibát. Mégpedig ott, hogy – a termelési érték bruttó, illetve a megtermelt GDP nettó típusú volumenváltozási mutatói között kapcsolatot teremtő – “folyó termelő felhasználás” lehetséges változásai közül egyes erőteljes szerkezeti változásokkal összefüggő eseteket rövid távon elhanyagolhatónak tartanak, vagy fel sem ismernek. A bruttó-nettó fogalompárosnak tehát ma már helyet kell kapnia a statisztikát felhasználók gondolkodásában is. Az ennek figyelmen kívül hagyásából származó veszélyek napjainkban különösen nagyok, mert – a transzformációs válság elmúltával, és az élénkülés kezdetével – éppen efféle szerkezetváltoztató időket élünk. Ilyen léptékű és kihatású változásokat jórészt a külföldi tőke magyarországi térhódítása, illetve különösképpen “világszínvonalú zöldmezős beruházásai” idéznek elő.
Ezekről az invesztíciókról számos tudósítás, értékelés lát napvilágot. E cikkek főleg a bemutatott változások dinamikája, látványossága alapján keltenek figyelmet. E történetekhez – más oldalról – az is hozzá tartozik, hogy ezek az újonnan létesített vállalkozások vámszabad területen, azaz a magyar valóságtól sokban eltérő feltételek között működnek. Ez fejlődési jellemzőiknek az átlagos magyar vállalatoktól részben eltérő jelleget ad, amelyekre érdemes jobban odafigyelni.
A vámszabad területi vállalkozások nettó árbevétele 1994 és 1996 között – folyó áron számolva – több mint négyszeresére nőtt; kivitelük eközben közel öt és félszeresére emelkedett, az általuk megtermelt GDP viszont “csupán” három és félszeresére bővült (lásd a fenti grafikont).
Az átlagot – s a vámterületen működő cégek fejlődését – jóval meghaladó növekedési ütemek, továbbá az értékesítés és a GDP-növekedés ütemei közötti számottevő különbség két újszerű tendencia érvényre jutását látszik igazolni. Az első, hogy a vámszabad területen gazdálkodó vállalkozások ma már meghatározó szerepet töltenek be a magyar ipar fejlődésében: nélkülük az ágazat utóbbi években megfigyelt növekedési indexei 2-4 százalékponttal kisebbek lettek volna a publikáltaknál (lásd a bal oldali grafikont). A másik tendencia: a dinamikusan bővülő értékesítéshez egyre kisebb hányadú GDP-növekedési érték párosul.
Az előbbi megállapítások igazát végül is a két eltérő körbe tartozó cégek összesített mutatói bizonyíthatják, érdemes tehát ezeket sorra venni (lásd a táblázatot a 49. oldalon). Az adatokból kiderül például, hogy a vámszabad területi vállalkozások költséggazdálkodási indikátorai 3-4 százalékponttal kedvezőbbek, mint a vámterületen belül tevékenykedő társaiké. Igaz, ez az előny csökkenőben van – ennek magyarázata valószínűleg a vállalatok fokozatos kiépülésével együtt járó különköltségek (irodabérleti és -fenntartási kiadások, telekommunikációs költségek, vállalati vezetők költségtérítései és hasonlók) növekedésében keresendő.
Az anyagráfordítási hányadoknál (amelyek az anyagköltségen túl az alvállalkozói teljesítmények és a kereskedelmi áruk beszerzési értékét is tartalmazzák) mintegy 6-10 százalékpontos különbség mutatkozik, de ez már a vámszabad területen működők terhére. Ez a vállalatok magas kooperációs igényével, a tevékenység egy részének összeszerelő jellegével, a bérmunkák e területen való magasabb koncentrációjával, a kereskedelmi tevékenység nagyobb arányával és az úgynevezett belső elszámoló árak alkalmazásával van összefüggésben. (Utóbbiak azért előnyösek a multinacionális vállalatok számára, mert ezáltal a nyereséget ott mutathatják ki és ott realizálhatják, ahol azt kedvezőbb feltételekkel tudják felhasználni.)
A személyi ráfordításoknál – közvetlen és egyéb béreknél, valamint közterheknél – az előbbinek a fordítottja figyelhető meg; itt a vámszabad területi cégek adatai a kisebbek, szintén 6-10 százalékponttal. Az amortizációs hányadnál lényeges eltérések nincsenek. Az üzemi eredményeknél viszont 3-4 százalékpontos többlet mutatható ki a vámszabad területi vállalkozások javára, ami végeredményben (a jelentős adókedvezmények hatására) még nagyobb jövedelemkülönbséghez vezet.
A kedvezőbb üzemi eredmények ellenére a vállalatcsoport GDP-termelő képessége alacsonyabb, mint a többi vállalaté (tavaly kevesebb mint háromnegyedét érték el a vámterületiekének). Ez jórészt a magasabb anyagráfordítási hányadok következménye.
Az adókedvezmények nyújtásának egyik célja új munkahelyek teremtése. Ez a politika a jelek szerint eredményesnek bizonyul, hiszen az elmúlt évben már a vámszabad területeken foglalkoztatták az élelmiszeripar és dohányipar nélküli feldolgozóiparban dolgozók 4 százalékát. Ráadásul ezek majd egyharmaddal jobban kerestek társaiknál. Igaz, ezért több mint kétszeres termelékenységi követelménynek kellett megfelelniük.
A külföldiek befektetéseinek természetesen ára van. A megtermelt jövedelem korábbiaknál nagyobb hányada – majd kétszerese – felett ők rendelkeznek. Ez utóbbi összefüggésben van a nagyobb eszközigényességgel együtt járó többletköltségekkel is. A magasabb tőkearányos jövedelemhányaduk miatt egyre fontosabb tehát, hogy megfelelő gazdaságpolitikával további itteni befektetésekre ösztönözzék őket.
A vámszabad területen tevékenykedő vállalkozások mintegy kétötöde egyébként a gépiparba tartozik. Az ágazat dominanciája még szembetűnőbb, ha a teljesítményadatokat vesszük alapul: e vállalatcsoport 1996-os nettó árbevételének 86,3 százaléka származott a gépiparból.
Az előbbieknél tehát még “tisztább” képet kapunk, ha csupán a gépipari vállalatok két vizsgált csoportját vetjük össze. Ennek eredményei tendenciájukban és nagyságrendjükben megfelelnek eddigi megállapításainknak, csak még markánsabb (1-2 százalékponttal nagyobb) különbségek adódnak. Ez tehát azt jelzi, hogy a fejlődés mögött egy ágazati szerkezeti változás is meghúzódik. A gépipari szakágazatokban a korábban már elemzett GDP-termelő képesség mutatójának értéke amúgy is némileg az ipari átlag alatt van: 1995-ben például 25 százalékot tett ki, míg ugyanez az ipar egészében 31 százalék volt.
A fentiekben vázolt összefüggések kellően alátámasztják az állítást, mely szerint a vámszabad területen létesített vállalkozások ma már meghatározó hatást gyakorolnak a magyar gazdaság fejlődésére; ezeket a cégeket ezért nem lehet – és nem szabad – figyelmen kívül hagyni. Hatásaikat – amelyek között pozitívak és negatívak egyaránt vannak – a folyamatok értékelésénél és az előrejelzéseknél egyaránt számításba kell venni. Ezek közül – az 1996 végéig látható tendenciák alapján – néhányat érdemes külön kiemelni. Így például azt, hogy az év közben, havi gyakorisággal megfigyelhető termelési indexek értékelésénél számolni kell azzal: egységnyi növekedésükre egyre kisebb GDP-növekedési index jut. (Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy a nagyobb növekményből – kisebb fajlagosok esetén – tömegében több GDP-t lehessen realizálni.) Az elmúlt évre vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy például a gépipar minden egyes bruttó termelési érték növekményéből nem 28-30 százaléknyi, hanem csupán 20 százaléknyi GDP keletkezett. Azonos mértékű GDP-növekményhez tehát a vámszabad területen a bruttó termelési érték mintegy másfélszer nagyobb növekményére volt szükség, mint a vámterületen belüli vállalkozásoknál.
További tanulság, hogy az új, korszerűbb üzemek működtetéséhez nyitottabb, kooperatívabb gazdaságra van szükség, ami a fajlagos anyagráfordítások és ezen keresztül az importköltségek növekedésével járhat. Ugyanakkor ezeknek az új kapacitásoknak a létesítése nem, vagy alig igényel hazai tőkét, és érzékelhetően javítja a foglalkoztatottságot (bár ez ma még területileg eléggé egyoldalúan valósul meg).
További fontos következtetés, hogy a jobban menedzselt, korszerűbb üzemekben számottevően megnő a termelékenység, ami az ott foglalkoztatottak átlagosnál magasabb keresetnövekedésével jár együtt. Ez azonban – a termelékenység lényegesen magasabb növekedése mellett – nem gerjeszti az inflációt.
S végül látni való: az új kapacitások az átlagosnál magasabb eszközigényességgel és tőkejövedelemmel működtethetők. Ez változást hoz a jövedelemelosztási viszonyokban is – a magyar jövedelemtulajdonosok rendelkezésére álló jövedelemrész jócskán lecsökken. Ilyen körülmények között egyre nagyobb jelentősége lesz tehát a vállalkozásösztönző gazdaságpolitikának, hogy a külföldiek jövedelmüket minél kisebb hányadban vigyék ki az országból.
(A szerző a KSH Gazdaságelemzési és Informatikai Intézet igazgatója)
