Az EMU életbelépésével az áruk és szolgáltatások piacainak integrálódása mellett a pénzügyi piacok is egységesülhetnek. A valutakockázat és az átváltási költségek eltűnésével egyrészt javul a hatékonyság, másrészt a csatlakozó országok között a szabad tőkeáramlás utolsó korlátai is lehullanak.
Nagyjából ezek a vonzó kilátások lebeghetnek az EU-tagországok “gazdasági-lelki” szemei előtt, miközben kitartóan törekszenek az 1992-es maastrichti kritériumok teljesítésére. Jóllehet, azok betartása elvileg előfeltétele az EMU-ba való belépésnek, a négy összetevő (árstabilitás, adósságkorlátozás, kiadási fegyelem és tőkepiaci stabilitás) mindegyikének tavaly például csupán egyetlen tagország: Luxemburg tudott megfelelni. Ugyanakkor Spanyolország, Portugália, Görögország és Olaszország egyik elvárást sem teljesítette.
A csatlakozni szándékozó közép- és kelet európai országok számára ugyan értelemszerűen nem követelmény a fenti mutatók teljesítése, ám ajánlatos azokhoz egyre jobban közelíteni. Annál is inkább, mivel az EMU révén teljesen szabaddá váló tőkemozgások – várhatóan még az euró árfolyamának végleges rögzítése előtt – alaposan átírják nemcsak a tagországok, hanem egész Európa versenyszabályait. Az euró árfolyamának stabilitása – vélte egy múlt heti konferencián Norbert Walter, a Deutsche Bank vezető közgazdásza – az Európai Központi Bank (ECB) politikájának függvényében alakul majd, kihívásként a dollárral szemben, megtorpedózva annak kulcsvaluta funkcióját.
Magyarország, amely már bizonyos mértékig a tőkemozgás tekintetében is betette a lábát az EU piacaira, jogrendjében egyre több területen igazodik az uniós normákhoz. Szapáry György, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) alelnöke szerint a hazai gazdaság számára mindenképpen az lesz az egyik legfontosabb kérdés, hogy miként alakul az euró és a dollár árfolyama. A forint árfolyamát meghatározó valutakosárban ugyanis – a 70 százalékos súlyú, az euró bevezetését követően már csak néhány évig “élő” márka mellett – a dollár szerepel. Azt viszont ma még meglehetősen korai lenne találgatni, hogy az új európai valuta indulásakor vajon alul- vagy felülértékelt lesz-e. Egy biztos: az euró piacralépésétől kezdve gyakorlatilag kiküszöbölődik a többszöri átváltás szükségessége, minimálisra zsugorítva a tranzakciós költségeket. Csökken az árfolyam és az átváltások okozta bizonytalanság, aminek következtében viszont minimálisra apad a spekulációs lehetőségek tárháza is.
Ami az euró árstabilitását – tágabban az EMU-ban alkalmazandó monetáris politikát – illeti, az EU pénzügyi szakemberei elsődleges célként az ECB függetlenségét jelölik meg. Ez éppúgy jelenti az “európai jegybank” intézményi és személyi függetlenségét, mint működési, illetve pénzügyi önállóságát. Az ECB-nek nem lesz közvetlen bankfelügyeleti jogköre, ugyanakkor ugyanúgy élhet a monetáris politika már jól bevált eszközeivel – a nyílt piaci műveletekkel, a hitelműveletekkel és a minimális tartalék előírásával -, ahogyan azt az egyes országok nemzeti bankjai teszik. Ez utóbbival kapcsolatban azonban még meglehetősen megoszlik az uniós szakértők véleménye, elsősorban a tagállamokban jelenleg alkalmazott eltérő gyakorlat miatt. Hiszen például az Egyesült Királyság kereskedelmi bankjainak egyáltalán nem kell tartalékot képezniük a jegybanknál, míg Németországban 2-3 százalék a követelmény. Amennyiben viszont a tartalékképzésről az EMU-ban véglegesen állást foglalnak, az a döntés vélhetően már Magyarországot is érinti.
A jegybanki függetlenség kérdéséről szólva Szapáry György az idei évtől hatályos jegybanki törvényt emelte ki, mondván: a módosított jogszabály már szinte teljesen önálló MNB-ről rendelkezik. Ebben fontos elem az a kritérium, hogy a központi bank egyáltalán nem nyújthat hitelt a kormánynak, leszámítva egy-egy egészen extra likviditási helyzetben szükségessé váló kölcsönt, minimális lejárati idővel.
A nyílt piaci műveletek ellenben az EMU majdani gyakorlatában is előkelő helyen szerepelnek; köztük is dobogós helyen állnak a legfontosabb refinanszírozási eszközként számon tartott értékpapír-visszavásárlási megállapodások (repók). Összességében már ma is döntő ezen eszközök súlya az EU-tagállamok jegybankjainak gyakorlatában. A jövőbeli sikeres együttműködés reményében azonban a jelenlegi, országonként eltérő ,,reposzokásokat” harmonizálni kell. Az ECB legfontosabb monetáris eszközeként deklarált visszavásárlási megállapodásokat egyébként az MNB is alkalmazza.
A már megtett jogharmonizációs lépések ellenére hazánknak még számos előírást kell teljesítenie – nemcsak az EMU, de már az EU-tagság érdekében is. Az MNB alelnöke továbbra is az exportösztönző gazdaságpolitikára hívja fel a figyelmet, amelynek során keményen kell ügyelni arra, nehogy a forint felértékelődjön. Az a kérdés pedig külön figyelmet érdemel, vajon mennyire leszünk képesek együtt élni a szabad tőkemozgással. Ha ugyanis sok az országba rövid távra beérkező tőke, akkor fokozott szerep hárul a jegybankra, amelynek – a forgalomban lévő pénztömeg kordában tartása érdekében – a bejövő összegek egy részét sterilizálnia kell. Ha viszont a csak kis ideig itt tartózkodó tőkét a befektetők többé-kevésbé egyszerre, váratlanul vonják ki, hirtelen nagy nyomás nehezedhet az árfolyamra.
Az új gazdasági és monetáris rendszer minden ország számára szabadabb és nyíltabb versenyfeltételeket teremt majd a kontinensen. Fontos tehát, hogy az egyes országok – így Magyarország – pénzügyi szereplői erre a változásra minél előbb ráébredjenek. A bankoknak pedig fel kell készülniük a pénzpiaci verseny fokozódása révén e napról napra változó helyzetre, amelynek hasznát egyre inkább a befektetők, és a vállalatok, ügyfelek élvezik majd.
