Pontosan azok fizetik meg a globalizáció költségeit, akik ezt a legkevésbé engedhetnék meg maguknak – véli az UNCTAD jelentése. A szervezet elutasítja a kereskedelmi protekcionizmust mint megoldást, s inkább a globalizáció előnyeit egyenletesebben elosztó politika mellett száll síkra.
A világ hét leggazdagabb és hét legszegényebb országa között az egy főre jutó jövedelem különbsége 1965-ben még “csak” húszszoros, 1995-ben pedig már harmincszoros volt. Néhány kelet-ázsiai ország ugyan csökkentette, sőt megszüntette a különbséget, általánosságban a fejlődő országok azonban még jobban leszakadtak. A szervezet aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy “a nemzeti jövedelmek kevesek kezében történő fokozottabb koncentrációja nem jár együtt nagyobb befektetéssel és gyorsabb növekedéssel”, ami a népesség döntő többségének előnyt jelentene. A fejlett országokban elért profit a nyolcvanas évek óta nem látott magasságot ért el, ám ez a korábbinál kevesebb befektetést és munkahelyet teremt (lásd a grafikont). Számtalan fejlődő országban a leggazdagabb 20 százalék szerzi meg a nemzeti jövedelem több mint felét, de nem invesztálnak annyit, hogy jelentősen emelkedhetne az egy főre jutó jövedelem.
Az UNCTAD számításai szerint az elmúlt évtizedben a világgazdaság évente körülbelül 3 százalékkal nőtt, ami két százalékponttal marad el az 1950 és 1973 közötti “aranykortól”, s önmagában nem elegendő az egyenlőtlenség csökkentéséhez. Ennek egyik oka a pénzügyi liberalizáció gyors üteme, amelynek következtében a pénzügyek elszakadtak a mögöttes kereskedelmi és befektetési döntésektől, ráadásul a restriktív monetáris politika megemelte a kamatlábakat.
A már meglévő eszközök vásárlása és eladása sokkal nyereségesebb, mint új vagyon teremtése – mondja Yilmaz Akyüz, a jelentést készítő munkacsoport vezetője.
A jelentés több ajánlást is megfogalmaz a helyzet javítására. Eszerint ösztönözni kell, hogy a nyereséget forgassák vissza produktív, munkahelyteremtő beruházásokba, és a fejlődő országokban szorítsák vissza a luxusfogyasztást. Emellett óvatosabb liberalizációra van szükség, amely figyelembe veszi, hogy a fejlődő országok mennyire tudják kezelni annak romboló hatásait. A kereskedelem liberalizációja során nagyobb hangsúlyt kell fektetni a fejlődőket érintő területekre, a jövedelem- és foglalkoztatás-politikáknak pedig igazságosabbaknak kell lenniük.
Az UNCTAD-titkárság szakértői ma elfogadják, hogy a világgazdaság a kilencvenes években – a nemzetközi verseny-összefonódásnak és a mindenfajta protekcionizmus visszaszorításának köszönhetően – jelentősen csökkenő inflációs nyomással növekszik. Azonban a növekedés, valamint a globalizálás és liberalizálás az államokon belüli és a régiók közötti gazdasági különbségek kiéleződéséhez vezetett.
A Neue Zürcher Zeitung kommentárja szerint helytelen lenne az UNCTAD-elemzők részben problematikus és sommás érveit “látatlanban” elfogadni. Ugyanígy hiba lenne azonban azokat egyszerűen félretolni, mint olyanokat, amelyek a mai idők számára “rendszeridegenek”. Ebben az értelemben az idei világgazdasági jelentésük talán impulzus lehet ahhoz, hogy a legújabb fejlemények elosztáspolitikai szempontjait fokozottabban nagyító alá vegyék. (A válságkezelés pedig bizonyosan drágább és bonyolultabb, mint a megelőzés.) A növekedés – írja a lap – önmagában nem lehet abszolút cél, s nem gerjeszthet új feszültségeket.
