A politikusok nem egészen őszinték a földkérdésben: azt állítják, a külföldiek továbbra sem szerezhetik meg az ősi jussot, a földet. Pedig újsághírek, nyilatkozatok garmadája tanúsítja, hogy az osztrák sógorok szinte már a fél Dunántúlt megvették. Miért baj ez? Azért, mert a külhoni gazdák túlságosan olcsón, a nyugat-európai árak tizedéért, vagy épp századrészéért kaparintották meg illegálisan a “nemzet vagyonát”.
De miért olcsó a föld? Kormányzati agrárstratégák is elismerik: az antiinflációs politika fontos eleme, hogy ne legyen drága, mert máskülönben még többe kerülne a rajta érlelt termék, s versenyképtelenné válna az uniós szupermarketekben. (Igaz, ennek az érvnek részben ellentmond a kereslet-kínálat alakulása. Jó példa erre a hús, amely ha időnként eladhatatlanul megdrágul, előbb-utóbb akciókban mérséklik az árát.)
Persze amíg valamelyik árucikknek, így például a földnek politikai szándéktól vezérelve mesterségesen leszorítják az árát, s ha néhány kilométerrel – egy határral – odébb tízszer annyiba kerül, akkor spekulálnak vele. Aki erre épít – főleg a közvetítő – szépen meg is gazdagodik belőle.
A földpiacot ugyanis évekkel ezelőtt kalodába zárták. Úgy, hogy azt sem kérdezték meg a tulajdonosoktól: akarják-e, hogy a környező országok piaci áránál sokkal kevesebbet érjen a földjük? Szeretnék-e, hogy kontójukra a politikusok a választóknak tetsző szociálpolitikát folytassanak, hamis értékrenddel? Amelyikük rájött a válaszra, nehezen érti, miért emelkednek az átlagos élelmiszerárak kevésbé, mint amekkora az infláció. S nem értik azt sem, miért korlátozzák őket a tulajdonukkal való szabad rendelkezésben. Hiszen a pénz most kellene például a törpebirtokosnak, mert esetleg munkanélkülivé vált vagy nyugdíjba vonult. És sokuknak amúgy sincs gépe, amivel megművelhetné holdjait.
Nem csoda hát, ha egy részük nem érti, miért kényszerítik őket illegális szerződések kötésére. Hacsak azért nem, hogy a belföldi spekulánsok – legyenek akár politikusok is – nyomott áron felvásárolhassanak jó néhány kis birtokocskát, hogy aztán később nagy haszonnal túladjanak rajtuk. Ha ugyanis nem lenne óriási a várható árkülönbség, a spekulációtól sem kellene tartani.
Ideje lenne azt is figyelembe venni, hogy a torzított ár nem segít a hatékonyságért indított küzdelemben. A nehéz helyzetűek vagy a családi gazdálkodók szociális támogatását és kedvezményeit pedig nem szerencsés összekeverni a versenyképesség javításával.
Ilyen körülmények között hamis illúzió komoly reményeket fűzni a mezőgazdaság hitelezését javító, tőkét mozgósító jelzálogrendszerhez is. Ha ugyanis nincs értéke a földnek, nem lesz olyan bankár, aki fedezetként elfogadná a holdakat, s kölcsönt adna a gazdáknak.
A legellentmondásosabb az, hogy akiktől védeni akarják az ősi jussot, azok bagóért veszik a hektárokat. Sokak szerint azonban felgyorsul a külföldiek ingatlanszerzése akkor, ha belföldi jogi személyek is szabadon vásárolhatnak termőföldet. Azt ugyanis kevesen hihetik, hogyha a szövetkezetek számára felszabadítják a piacot, a külföldiek nem játsszák ki a korlátozásokat. Egyes ellenzéki politikusok szerint például alkalmatlanság miatt ki kell zárni a jogi karról azt a harmadévest, aki nem tud tucatnyi kibúvót felsorolni a külföldiek előnyére.
Tovább alussza tehát Csipkerózsika-álmát a földpiac. Sokan őrködnek e mély álom fölött. Változás csak akkor várható, ha a pénzügyi befektetők – nyomott áron – már alaposan bevásároltak, s érdekük lesz az árak felszabadítása. Erre azonban még várni kell, sokan készülnek ugyanis az első kárpótlási árverések utáni ötéves eladási moratórium lejártára. Ekkor a túlkínálat miatt a mostaninál is olcsóbban vehetnek újabb néhány száz hektárt.
A földpiaci korlátozás lényege ugyanis az, hogy az eredeti tőkefelhalmozást szolgálja az agrártermelésben. Csak bizonyos kedvezményezett magyarországi csoportok földfölvásárlását segíti, amelynek tagjai – tudatos vagy véletlen politikai segítséggel – még az uniós árfolyam alatt, saját kezükbe koncentrálják e reprodukálhatatlan vagyont. A földpiaci ébresztőt tehát majd csak ezután, az unióban fújják.
