Húsz-huszonöt évvel ezelőtt sokaknak tűnt úgy, hogy a Dánia, Norvégia, Svédország és Finnország által biztosított jóléti gondoskodás a rideg kapitalizmus és az ostoba kommunizmus közötti nyilvánvaló harmadik utat jelenti. A kilencvenes évekre azonban a skandináv mintaállamok “ráfáztak” a pazarló életmódra: felszökött az adósságállomány, hanyatlott a termelés. Svédország, – ahol 1991. és 1993. között 6 százalékkal csökkent a GDP – és Finnország – ahol a Szovjetunióval folytatott kereskedelem összeomlása 13 százalékos zuhanást okozott – szinte tankönyvekből ismert gazdasági válságot élt át.
Finnország és Norvégia ma egyértelműen virágzik. Dánia, ahol a problémák megoldása korábban kezdődött, immár a gazdasági növekedés negyedik événél tart. Még a régió legnagyobb és legbetegebb gazdasága, a svéd is 2 százalékos növekedésre számít az idén és jövőre, s egyensúlyba kerülhet költségvetése is.
Az átalakulás azonban nem problémamentes. Először is: ezek az országok nem tudták a gazdasági növekedést alacsony munkanélküliséggel párosítani. Az egyetlen kivétel – Norvégia – sikerét nem annyira politikájának, mint a partjainál működő olaj- és gázkutaknak köszönheti. A növekedés a térségbeli politikusok népszerűségét sem hozta meg. Bár a skandináv modellt kitaláló szociáldemokraták ma is négy északi országban vannak kormányon (Finnországban ötpárti koalíció tagjaként), hatalmi pozíciójuk törékeny. Norvégiában a szeptemberi parlamenti választásokon a kormányzó Munkáspárt vereségére számítanak; Svédországban és Dániában a szociáldemokraták kisebbségi kormányt vezetnek, és számukra a jövő évi választásokon a jobbközép erők komoly kihívást fognak jelenteni. Végül: az északi országok virágzása nem az eredeti északi módszerekkel, hanem az állami szerepvállalás lefaragásával indult meg újra.
Noha Dánia bizonyos fokú stabilitást ért el azáltal, hogy a hetvenes években csatlakozott az Európai Közösséghez és annak árfolyamrendszeréhez, a többi északi országban egyre dagadt az infláció. Ez a nyolcvanas évek végére számos svéd, finn és norvég bank csődjét okozta. A valutákat leértékelték, adót emeltek és kiadásokat faragtak le, amit a térség 24 millió lakosa figyelemre méltó türelemmel viselt el. Az ismét alacsonnyá váló infláció és kamatláb segített a recesszióból való kilábalásban. A munkanélküliség még magas ugyan, de a költségvetések majdnem egyensúlyban vannak, s hatalmas a külkereskedelmi többlet – ez a hagyományos északi modellnek épp az ellentéte.
A kérdés most az, sikerül-e az északi országoknak elkerülniük a sikerrel együttjáró két kockázatot. Ezek közül az időben közelebb álló az infláció. Tartani lehet attól, hogy a svéd szakszervezetek az idén télen esedékes bértárgyalásokon inflációt gerjesztő béremeléseket fognak követelni. A kockázat még nagyobb Norvégiában, ahol a munkanélküliség megközelíti (az ott magasnak számító) 3 százalékot.
A második kockázat az, hogy az északi országok elszalasztják a jóléti rendszer megreformálására kínálkozó kiváló alkalmat, és az állam továbbra is beavatkozik a magánszektorba. A térségben az adók és a kormánykiadások a több évnyi megszorítás után a termelés jóval nagyobb hányadát emésztik fel, mint a többi gazdag országban. Az a gondolat, hogy a vagyon újraelosztása ugyanolyan fontos, mint a megszerzése, még mindig meghatározza a bérek és munkafeltételek kialakítását, a juttatások elosztását és a piacok szabályozását. Az áruk és szolgáltatások iránti kereslet változásakor a piacok lassan reagálnak: ezért fenyeget infláció még magas munkanélküliség esetén is.
Az Economist szerint a döntő kérdés: csökkenteni fogják-e ezek a kormányok a kiadásokat és az adókat, feladják-e a munkaerőpiacot megbénító szabályokat? A jelek vegyesek. A skandináv szociáldemokraták hajlamosak azt gondolni – így az angol szaklap -, hogy “az állam minden gondot megold, és nem látják, hogy az maga a probléma”. A jövőre várhatóan szufficitet mutató költségvetés tükrében például a svéd miniszterelnök, Goran Persson megígérte, hogy emelik a jóléti szolgáltatásokra fordított összegeket. Ez – Ulf Jakobsson, a stockholmi Iparkutató Intézet vezetője szerint – arra utal: Svédország nem szakított azzal a húszéves szokásával, hogy a túlköltekezést leértékeléssel oldja meg.
Dánia, a térség legkövetkezetesebb reformere körültekintőbben viselkedik. A kormány azt állítja, hogy nem kell zsugorítani a jóléti államot, ha a munkanélküliséget 5 százalékra csökkentik, és kisebb lesz az adósságállomány. Egy olyan régióban, ahol öt országból négy (a kivétel Finnország) vagy bizonytalan az egységes európai valutához való csatlakozást illetően, vagy biztosan ki akar maradni abból, nem szeretik a külföldi csodaszereket.
Sem a munkanélküliség, sem az adósság nem lesz azonban tartósan kisebb, ha az északi gazdaságok nem változtatnak működésükön. Nem szívesen kürtölik világgá, de azért mindenhol elkezdték ezt a fájdalmas feladatot. Több helyütt csökkentették az adókat és a juttatásokat, hogy zsugorodjék az a jelenleg túl kicsi különbség, amely a munkajövedelmek és a szociális ellátások között van. Svédországban lejjebb szorították a szociális juttatásokat és a marginális adókulcsokat, Dániában már zajlik a legmagasabb kulcsok csökkentését célzó négyéves program. Ám az adóteher Dániában még így is meghaladja a GDP felét, Svédországban pedig tavaly még növekedett is.
A munkanélküliségi segély kevésbé bőkezű. Dániában azok az állástalan fiatalok, akik nem kapcsolódnak be a szakképzési programokba, fél év után már csak fele összegű segélyt kapnak. Ennek köszönhetően a munkanélküliségi ráta a 16-25 éves korosztályban 4,8 százalékra csökkent, ami a legalacsonyabb arány Európában. Norvégiában is szigorították a munkanélküliek ellátását, Finnország pedig az idén enyhítette a munkaidőre és a rövid távú munkaszerződésekre vonatkozó kötöttségeket.
