A krimibe illő márciusi foglalási akció, illetve a kilátásba helyezett árverés abban a gyárban történt, amelyben 1992-ben csődegyezség keretében kifizették az akkor 1,3 milliárd forintos adósságot. A több mint hetven hitelező közül már annak idején is a társadalombiztosítási alapoknak, a Vám és Pénzügyőrségnek valamint a Magyar Hitel Bank Rt.-nek tartozott a legnagyobb összegekkel a pamutipari cég. A tb-től kapott egyéves moratórium révén a törlesztések nyomasztó terhétől kis időre megszabaduló részvénytársaság a későbbiekben bekerült a meglehetősen következetlenül végrehajtott adóskonszolidációs folyamatba. Ennek során a cég tartozásainak kamatait felfüggesztették, tőketartozása azonban nem csökkent. Így mára a Kistex adóssága 4,2 milliárd forintra nőtt, miközben a hitelezők köre négy-ötre szűkült.
A felszámolási eljárás beindítása a megrendelők és a dolgozók bizalmatlansága miatt vészhelyzetet teremtene a kispesti gyárban – nyilatkozta a Figyelőnek Wieland Róbert vezérigazgató, aki elmondta: cég az elmúlt években jelentős változásokon esett át, hiszen ahhoz, hogy a kilencvenes évek elején elveszített – az árbevétel 30 százalékát adó – KGST-piac kiesését pótolni lehessen, a vállalat életének legnehezebb időszakában, a csőd idején is az előremenekülést, a fejlesztést választották. Akkoriban vezették be például a számítógépes mintatervezést. Ugyancsak a piac igényeihez igazodva hozták létre a fonó, szövő és kikészítő mellett a konfekcióüzemet: így már a késztermékek között is válogathatnak az érdeklődők. A divatszöveteket, dekorációs anyagokat, háztartási textíliákat, női és gyermekruhákat előállító cég termékeinek közel 60 százalékát ma már nyugat- és észak-európai vevőknek adják el.
A Kistext kétezer dolgozója 1990-ben 28,3 millió négyzetméter szövetet állított elő. A csődegyezség óta a termelés 20-21 millió négyzetméterre, a létszám pedig 1300-ra csökkent. A megmaradt szakembergárdát nem véletlenül félti a vezérigazgató. Sokan elmentek ugyan, de jó néhányan – a tönkrement pamut- és textilgyárak krémjéből valók – jöttek is. A termelés jelenlegi mennyiségi szintjét a vezérigazgató szerint mindenképpen tartani kell, mivel az állandó költségek 50 százalékos aránya mellett az ennél alacsonyabb kibocsátás már ráfizetéses lenne.
A nehézségek ellenére eddig mindenesetre jól taktikázott a Kistex. A gépek színvonalának fenntartása és a műszaki fejlesztés – a meglévő kapacitások teljes kihasználása mellett – a minőség állandó javulását eredményezte. Ez megmutatkozott az exportteljesítményekben is: míg 1990-ben 8,8 millió négyzetméter terméket adtak el külföldön, addig tavaly már 11,8, míg az idén várhatóan 13,2 millió négyzetmétert.
A tisztes növekedés azonban az egyre nehezebbé váló forgóeszköz-finanszírozás, az infláció és a növekvő kamatok miatt megugró adósságteher mellett fokozatosan veszélybe került. A kilencvenes évek derekán az idelátogató amerikai szakértők – megvizsgálva a gyár helyzetét – döbbenten állapították meg: a cégnek már réges-rég el kellett volna tűnnie a süllyesztőben. Hogy mégis talpon tudott maradni a Kistext, annak egyedüli oka a versenyképessége. S mivel az Európai Unió területén 1998-tól megszűnnek az eddigi beviteli korlátozások, a cég exportnövekedési dinamikája tovább fokozható.
A kilencvenes évek első felében még az volt az elképzelés, hogy a jövőben nem lesz szükség a hazai alapanyaggyártásra, hiszen a gyorsan liberalizált piacon importból minden beszerezhető. Igen sok cég ennek a szemléletnek vált áldozatává. A kispestiek szerencsére kimaradtak a “szórásból”. Sőt, termelésük előfinanszírozásához még pénzintézeti partnerre is találtak. A CIB Hungária Rt. hajlandónak mutatkozott az együttműködésre, ám kikötötte, hogy csak a kivitelhez ad pénzt – a belföldi piacra való gyártást túlságosan kockázatosnak találta. A honi megrendelők ugyanis gyakran nem tartják be a szerződéseket, ezért a termelőnek készleteznie kell, ami nagyon drága. S míg a bejáratott nyugat-európai vevők esetében nyitva lehet szállítani – előbb az árut küldik, s csak utána fizetnek – a hazai megrendelők fizetési morálja – finoman szólva – sok kívánnivalót hagy maga után. A bankárok számára az is megnyugtató lehet, hogy a Kistext – sok más társával ellentétben – “nem esett szét”, teljes vertikuma egyben maradt. A kispesti társaság egyébként pontosan függetlensége megtartása érdekében hozta létre varrodáját is. Korábban az ország különböző helyeire szállította anyagait, hogy azokból késztermékeket varrjanak. Ez a bérmunkáltatói rendszer azonban nehézkes, drága és bizonytalan volt. A vezérigazgató meggyőződése, hogy a mostaninál olcsóbban lehetne termelni. Mint mondta, igen sok pénz folyik el a forgóeszközök – részben banki, részben szállítói – hitelcsatornáján. A társadalombiztosítók ultimátuma tavasz óta “felverte” a hitelárakat.
A privatizációs szervezet a Kistext felszámolását majdnem kiprovokáló árverezési akciót az utolsó pillanatban akadályozta meg: kivásárolta a gépeket, az eszközöket valamint az készleteket és az épületeket. A földingatlan megvétele – a kusza tulajdonviszonyok miatt – még elhúzódik egy darabig. Ennek felgyorsítása és lezárása után azonban már nem az ÁPV Rt.-nek kell döntenie a gyár további sorsáról, hanem a kormánynak.
A 86 évvel ezelőtt Ágoston Manó által alapított – és pénzben nehezen kifejezhető szellemi értéket képviselő – textilüzem tehát egy kisebb vargabetű megtételével folytathatná eddigi tevékenységét. A társaságnál immáron harminchatodik éve dolgozó vezérigazgató nem tartja elképzelhetetlennek azt sem, hogy – szakmai befektetővel – maguk a dolgozók és a vezetők is beszállhatnának a privatizációba.
Jóllehet, Wieland “házon belül” rendkívül népszerű, a tevékenységét kívülről szemlélők körében már vegyesek a róla alkotott vélemények. Bár szakmai hozzáértését senki sem kérdőjelezi meg, azt többen felróják neki, hogy a csődegyezség után is “elhanyagolta” a társadalombiztosítást. Mások viszont úgy vélik, az adósságterhek alatt nyögő cég – akár a többi hasonló helyzetben lévő – egyik napról a másikra élt az elmúlt esztendőkben és egyik lyukat a másikkal tömte be: a mindenkori bevételből csak a leghangosabb hitelezőknek fizettek. Mivel azonban az Országos Egészségbiztosítási Pénztár képviselői – a jelekből ítélve nyilván saját hiányukat enyhítendő – hirtelen felindulásból, s így előre ki nem számítható módon cselekedtek, a Kistext első embere tehetetlen volt. A gazdasági kabinetnek így most már csak azt kellene kitalálnia, melyik zsebéből veszi ki a pénzt és teszi át a másikba azért, hogy megmentse a pamutipar utolsó mohikánját.
