A műtét sikerült, a beteg meghalt – hasonlítják a régi vicchez az Iparbankház esetét azok a szakemberek, akik részt vettek a hitelintézet válságának kezelésében. Szó mi szó, a megrendült helyzetű kisbank esetében először alkalmaztak olyan technikát az állami szervezetek, amely révén a hitelezők és a betétesek nagyobb veszteségek és komolyabb megrázkódtatás nélkül úszták meg azt a “kalandot”, amibe a bankkal való kapcsolatuk került. A jelenlegi egyenleg szerint a betétesek lényegében maradéktalanul visszakapták a pénzüket, míg a többi hitelező kielégítését finanszírozó Magyar Nemzeti Bank (MNB) és az Országos Betétbiztosítási Alap (OBA) befektetése eddig összességében 65 százalékban térült meg. Az is tény viszont, hogy az Iparbankház “csendes kivezetésével” csupán a további veszteségek voltak megelőzhetőek, ám végképp ablakon kidobott pénzzé vált az a közel 6 milliárd forint, amit a különböző állami szervezetek korábban a kisbank konszolidálására fordítottak.
De milyen okok vezettek addig a pontig, hogy a felügyeleti szervek 1995. július 27-én a bank kiürítése és az azt követő felszámolása mellett döntöttek? Az Iparbankház szakosított hitelintézetként első üzleti évét 1988. január 1-jén kezdte meg, Ipari Szövetkezeti Fejlesztési Bank Rt. néven. Mint az a névből is kiderül, a bankot elsősorban az éppen akkoriban lábra kapó szövetkezeti, kisvállalkozói szektor finanszírozására hozták létre az alapítók: 132 ipari szövetkezet mellett a Magyar Hitel Bank, az Országos Kereskedelmi és Hitelbank, a Budapest Bank, az Állami Biztosító és a Magyar Iparszövetség (OKISZ). Az 1,06 milliárd forintos részvénytőkével induló hitelintézet első üzleti évében “mértéktartó eredményt és óvatos osztalékot” tervezett, ám – mint az akkori közgyűlési jegyzőkönyvben olvasható – már az első üzleti évben sikerült az eredményt 40, az osztalékot pedig 25 százalékkal növelni, az előzetes üzleti tervben rögzítetthez képest. Ennek okát a vezetőség abban látta, hogy a gazdaságban erősen felfokozott volt a hitelkereslet, a pótlólag bevonható – elsősorban jegybanki – források viszont meglehetősen drágák voltak, ezért a kereskedelmi bankok elzárkóztak a hitelnyújtás elől. Ennek köszönhetően az ügyfelek a nagybankoktól a kisebbekhez vándoroltak hiteligényükkel. Mindenesetre a bank vezetése és tulajdonosai elégedetten nyugtázták, hogy “helyesebb üzletpolitikának bizonyult magas kamatért forrásokat szerezni, mint esetleg pénz hiányában ügyfeleket elutasítani”. Ez a mondat aztán hosszú ideig meghatározta a fejlődés irányát: a hitelintézet aktívan részt vállalt a rendszerváltás után megszaporodó kis- és közepes vállalkozások finanszírozásában, amelyhez részben saját erőből, részben a jegybanktól különféle refinanszírozási hitelekből (Start-hitel, E-hitel) teremtett forrásokat.
Mindenesetre a bank egészen 1991-ig évről évre növelte mérlegfőösszegét (lásd grafikonunkat), és rendre 8-13 százalék között mozgó osztalékkal örvendeztette meg tulajdonosait. Az akkortájt már teljes körű kereskedelmi banki jogosítvánnyal rendelkező bank alaptőkéjét 100 millió forinttal emelték fel a tulajdonosok, s a rendes éves közgyűlésen áldásukat adták az Iparbankház névre is. Ám az első viharfelhők már ekkor megjelentek: a hitelportfólió állománya folyamatosan romlott, és az 1991 decemberében hatályba lépett pénzintézeti törvény betartása nem kis gondot okozott a vezetésnek. A tulajdonosok számára viszont igazán csupán 1992 tavaszára vált világossá, hogy az Iparbankház egyre mélyülő válság felé tart. A bank tavaszi közgyűlésén ugyanis a Deloitte and Touche (D&T) könyvvizsgáló cég képviselője bejelentette: a bank könyveinek nemzetközi szabályokon alapuló auditálása alapján világossá vált, hogy a vagyon nem nyújt teljes fedezetet a kockázatokra. Ezért azt javasolta a közgyűlésnek, hogy – az igazgatóság javaslatával ellentétesen – a megképzett eredményből ne fizessenek osztalékot, hanem azt teljes egészében az általános tartalék növelésére fordítsák. Ugyanakkor felhívta a figyelmet arra is: ha mégis kifizetik a javasolt 8 százalékos osztalékot, azzal a bank alaptőkéjét teszik kockára. A D&T bejelentését meglehetősen nagy felzúdulás fogadta, főleg a kisrészvényesek körében, akik szerint a bank részvényei a tőzsdén kívüli kereskedelemben már így is csak meglehetősen nyomott (60 százalék körüli) árfolyamon találtak gazdára, és ezt csak tovább rontaná, ha nem fizetnének osztalékot. Az alaptőke növelését és a tőkehelyzet javítását pedig a bank vezetősége által már korábban beharangozott külföldi befektető bevonásával megoldhatónak tartották.
A várt befektetők és a velük érkező friss tőke azonban elmaradt, és az Iparbankház mutatói 1992-ben mélyrepülésbe kezdtek. A minősített kinnlevőségek állománya egy év alatt tizennégyszeresére növekedett; a saját tőke alig érte el a 186 millió forintot; a tőkemegfelelési mutató nulla körül mozgott; a mérleg szerinti veszteség meghaladta az egymilliárd forintot. A megrendült helyzetű kisbanknak végül az állam dobott mentőövet, amikor az 1993. január 19-i rendkívüli közgyűlésén az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) 300 millió forintos tőkeemelést vállalt, méghozzá készpénzben. Ezt április 30-án újabb segítségnyújtás követte: a Pénzügyminisztérium (PM) az adóskonszolidáció keretében 4,7 milliárd forintos névértékű kétes követelést vásárolt meg hosszú lejáratú állampapírért cserébe. Az MNB ugyanakkor egész évben eltekintett a kötelező jegybanki tartalékképzéstől, emellett 4 milliárd forint értékű készenléti, likviditási hitelkeretet is nyitott a bank számára. Ebből az végül 3,95 milliárd forintot hívott le, amelyet az adóskonszolidáció keretében kapott állampapírokból fizetett vissza. Ezt követte – az év végén – a PM konszolidációs állampapírokkal végrehajtott, 800 millió forintos tőkeemelése, amelynek révén a bank alaptőkéje 2,170 milliárd forintra, saját tőkéje pedig 318 millió forintra növekedett, s tőkemegfelelési mutatója elérte a 4 százalékot. Összességében az állam 5,8 milliárd forintot fordított az Iparbankház talpra állítására 1993-ban, s így a különféle szervezetek (ÁVÜ, ÁV Rt., PM) tulajdoni hányada a jegyzett tőkére vetítve elérte az 51 (a szavazati és az osztalékjog alapján pedig a 83) százalékot.
A konszolidáció egyetlen kézzelfogható eredménye azonban csupán az a kilábalási program lett, amelyet az Iparbankház vezetése a D&T-vel közösen dolgozott ki. Ebben – számbavéve a bank erősségeit (kedvező hitelkonstrukciók, jó adósminősítés, treasury) és gyengéit (tőkehiány, valódi tulajdonos hiánya, eszköz-forrás gazdálkodás és az informatika hiányosságai) – megállapították: az Iparbankháznak nincs olyan speciális szolgáltatása, ami megkülönböztetné a vetélytársaitól, így csak az általa nyújtott szolgáltatások színvonalával képes kitűnni. Ezért a kockázatok ellenére elsődleges cél a retail banki tevékenység erősítése (kis- és közepes vállalkozások, valamint a lakosság finanszírozása), amelyhez a banknak legalább egy-, de inkább kétmilliárd forint pótlólagos tőkére van még szüksége. Ennek segítségével végre lehet hajtani a banknál tervezett szervezeti és szerkezeti átalakításokat (egységes informatikai rendszer, működési költségek leszorítása), ami öt éven belül biztosítaná a tulajdonosok által elvárt minimális jövedelmezőséget. A program készítői kizárólag a tőkeemeléssel egybekötött privatizációval számoltak, amely előtt a már meglévő tulajdonosoknak rendezniük kellett volna a tőkevesztést és a megmaradt tőkéhez fűződő tulajdonosi jogokat. A bank éves közgyűlésén ugyanakkor már konkrét időpontot is megjelöltek a privatizációra, amely szerint legkésőbb 1994. szeptember 30-ig kellett volna az egész folyamatnak lezárulnia.
Mindez azonban az álmok szintjén maradt: a kormányváltás, és az egész privatizációs folyamat megtorpanása az Iparbankház magánosítását is megakasztotta. Bár korábban több befektetővel folytak ígéretes tárgyalások, ezek többsége 1995 közepére kudarcba fulladt. (A lehetséges befektetők között többek közt felmerült a Postabank, a szlovák Vseobecná Uberová Banka, illetve a Magyar Befektetési és Fejlesztési Bank is). A hitelintézet mutatói időközben újfent zuhantak, és 1995 derekára lényegében elérték a konszolidáció előtti állapotot. Ebben az időszakban kezdték el a döntéshozók komolyabban fontolgatni a bank esetleges bezárásának lehetőségét.
A kormány 1995. július 27-én foglalkozott az Iparbankház helyzetével, és ugyanezen a napon a Bankfelügyeleti Bizottság már határozatot is hozott a hitelintézet felszámolásáról. Az ülésen azonban felmerült, hogy mivel “a bank mérlegében a likvid eszközök közel 50 százalékos arányt képviselnek, ésszerűtlen volna, ha azonnali felszámolás esetén a likvid eszközök mobilizálásával a felszámoló anyagi előnyöket kovácsolhatna a maga számára, a hitelezők pedig csak hosszú idő elteltével és jelentős veszteségek árán juthatnának kielégítéshez”. Különösen az OBA és az MNB szorgalmazott olyan megoldást, amely révén a felszámolásból fakadó veszteségek mérsékelhetővé válnak. (A jegybank elsősorban a refinanszírozott hitelek magas – 1,8 milliárd forintos – állománya, az OBA pedig a biztosított betétek miatt keletkező 2,8 milliárd forintos fizetési kötelezettsége miatt aggódott.) Éppen ezért az a döntés született, hogy a bank kifelé a normál üzletmenet szerint működik tovább, azonban egy – a felügyelettel egyeztetett – intézkedési terv szerint megkezdik a banküzem csendes leépítését, a betétek kifizetését és az eszközállomány értékesítését.
A kivezetés pénzügyi fedezetét együtt vállalta az OBA és az MNB, amelyek saját veszteségeik mérséklése érdekében hajlandóak voltak maradéktalanul kielégíteni a többi hitelezőt. Kezdetben az OBA nyújtott forrásokat egy 1,2 milliárd forintos készenléti hitellel, amelynek fedezetéül a bank tulajdonában álló ingatlanok, befektetések és banküzemi eszközök értékesítéséből később befolyó összegek szolgáltak. Ezzel párhuzamosan az Iparbankház augusztus 23-án átlagosan 2 százalékpontos kamatlábcsökkentést hirdetett meg – az intézkedés várt hatása azonban az általános kamatláb-csökkenési hullám miatt elmaradt.
A bank tervszerű leépítésében komoly elmaradás keletkezett amiatt, hogy a tulajdonosok és a hitelezők között messze nem volt egyetértés a bank további sorsát illetően. A PM és az ÁPV Rt. még ebben az időszakban is az Iparbankház eladását, illetve konszolidálását szorgalmazta, miközben az OBA, a bankfelügyelet, illetve az MNB a veszteségeket csökkentő felszámolásban volt érdekelt. (Felmerült például annak a lehetősége, hogy a bankot összeolvasztják a hasonló nehézségekkel küzdő Dunabankkal és Konzumbankkal, illetve hogy alárendelt kölcsöntőke formájában kapjon további állami segítséget.) A dolog végül odáig fajult, hogy maga a felügyelet volt kénytelen határozatban figyelmeztetni a bank két ügyvezetőjét, a pénzügyminiszter pedig november 10-ig adott határidőt a privatizációs próbálkozások lezárására. A bankfelügyelet ezzel párhuzamosan 1996. február 28-át jelölte meg a végső bezárás időpontjaként.
Egyes szakértők máig meg vannak győződve arról: az Iparbankház megmenthető lett volna, ha a döntéshozók nem rajta kísérleteznek ki egy új banki válságkezelési technikát. Mindenesetre 1995 novemberét követően már nem volt visszaút: megkezdődött a betétek felmondása és az eszközök értékesítése. Ennek során az ügyfelek névre szóló levélben kaptak értesítést arról, hogy betéteik – devizabetéteknél 1996. január 15., forintbetétek esetében január 31. után – egy nem kamatozó letéti számlára kerülnek. Ennek hatására felgyorsult a betétkivonás, és 1996 februárjára a fél évvel korábbi 4,3 milliárd forintnyi betétből már alig 151 millió forint maradt. Az intézkedési terv másik eleme volt az eszközállomány értékesítése, amely során zárt, meghívásos pályázat keretében igyekeztek a fiókokat (hitelportfólióval, tárgyi eszközökkel és személyzettel együtt) értékesíteni. Az érdeklődés azonban – mint az az OBA e tárgyú beszámolójában is olvasható – a hazai bankok körében jóval lagymatagabb volt a vártnál. Tavaly februárig csupán a Postabankkal sikerült megállapodást kötni arról, hogy átveszi az Iparbankház szombathelyi fiókját, a banküzemi eszközökkel, a személyi állománnyal és egy 150 millió forint névértékű nagyhitellel együtt. Később a Konzumbank jelentkezett további hét fiókért, és hajlandóságot mutatott az MNB által refinanszírozott teljes hitelállomány átvételére is. (Mint utóbb a bankkonszolidációt vizsgáló számvevőszéki jelentés megállapította, a Konzumbank “lelkesedését” némi állami nyomás is fokozta.) Ennek ellenére a február 28-i határidőre még jelentős értékek és kifizetetlen betétek maradtak a bankban, ami miatt a bankfelügyelet a bezárás új időpontjául 1996. június 30-át jelölte meg. Ez idő alatt az ügyvezetés túladott a 3 milliárd forintnyi könyv szerinti értéken nyilvántartott, ügyfelekkel szembeni követelésen, amelyet fele-fele arányban kereskedelmi bankok (például a Konzumbank, az OTP, az MHB, a Polgári Bank, a K&H és a Postabank), illetve egyéb, követelésbehajtással foglalkozó cégek vettek meg. A csendes kivezetés kapcsán az OBA végül összesen 990 millió forint hitelt nyújtott a banknak, amelyből az eszközök értékesítését követően 365,6 millió forintot térített vissza az Iparbankház ügyvezetése. Ehhez jött még – egy veszteségmegosztási megállapodás alapján – 286 millió forint jóváírás az MNB-től; illetve a fennmaradó tartozás fejében az OBA átvette azokat a követeléseket és ingatlanokat (275 millió forint értékben), amelyeket piaci alapon nem sikerült értékesíteni. Így összességében alig több, mint 130 millió forintra tehető az a veszteség, ami az OBA-t érte a csendes kivezetés során. Ez az alap szakértőinek becslése szerint 88 százalékos megtérülési arányt jelent abban az esetben, ha a banktól átvett eszközöket az OBA átvételi áron képes értékesíteni.
Az Iparbankház tevékenységi engedélyét így végül határidőre visszavonta az Állami Bankfelügyelet. Azt követően a bíróság – 1996. július 4-én – megindította a hitelintézet felszámolását. – Erre az időszakra lényegében már csupán a bank “váza” maradt meg – mondta Tóth Tamás, a jelenlegi felszámoló. A bankban ugyan még mindig maradt mintegy 25 millió forintnyi, úgynevezett alvó betét (többségében óvadéki betét), amelyet a Konzumbanknak adtak át kezelésbe. Emellett a felszámoló örökölte azt a 14 peres ügyet is, amelyet még a korábbi időszakban indítottak az Iparbankház ellen. Ezek között van például a volt kisrészvényeseknek (Oninvest, Huninvest) a “csendes felszámolás” ellen indított eljárása éppúgy, mint a bankot támadó adósok egy csoportja. Ezek az ügyek azonban a felszámolás menetét nem befolyásolják, így a folyamat – Tóth Tamás becslése szerint – akár már idén nyáron lezárulhat. Ezzel a bank végképp eltűnik a hazai bankrendszer palettájáról, azt a kétes dicsőséget hagyva maga mögött, hogy ő volt a banki válságkezelés új technikájának első “állatorvosi lova”.
