Sikerektől hangos a Budapesti Értéktőzsde háza tája. A közelmúlt egyedülálló árfolyam-emelkedését a kereskedési volumen ugrásszerű növekedése kísérte. A Mol Rt. néhány napja lezárult kibocsátását minden eddiginél nagyobb külföldi és hazai befektetői érdeklődés övezte. Gyanútlan szemlélő számára már-már úgy tűnhet: a hazai tőkepiac kinőtte gyermekbetegségeit, szerepe és létjogosultsága a hatékony tőkeáramlásban megkérdőjelezhetetlen. A szakmai közvélemény elégedett, a vagyona gyarapodását – néha éppen sorbaállás közben – konstatáló befektető nyugodtan dől hátra karosszékében.
De csakugyan nagykorúvá cseperedett-e már a hazai tőkepiac? Megtanulták-e cégeink arra használni a tőzsdét, amire valójában szolgál: növekedésük forrásának biztosítására az újabb és újabb kibocsátásokkal?
A hazai részvénypiac teljes tőzsdei kapitalizációjának (körülbelül 7 milliárd dollár) a GDP-hez viszonyított aránya alig 15 százalékos; a ma közkézen, ezáltal potenciálisan a tőzsdei forgalomban lévő részvények összesített volumene ennek körülbelül a fele. Azon társaságok száma, amelyek részvényeit a tőzsdén jegyzik, mindmáig igen csekély. Tőzsdei bevezetésre váró, tőzsdeképesnek tekinthető társaságok tucatjai sem látszanak a horizonton. A növekedésük finanszírozását a publikus tőkepiactól remélő hazai közép- és nagyvállalatok tömeges tőzsdei megjelenése a kedvező tőkepiaci környezet ellenére továbbra is hiú ábrándnak tűnik. A befektetők pedig régóta várják újabb kibocsátók megjelenését.
De miért nem élnek a hazai vállalatok a kínálkozó lehetőséggel, ha egyszer – állítólag – a “tőkeszegénység” jellemző ma Magyarországon?
A privatizáció hazai gyakorlata nem kedvezett és mind a mai napig nem kedvez a tőkepiac fejlődésének. Bátran mondhatjuk ezt annak ellenére, hogy a sikeres tőzsdei társaságok többségét privatizációval egybekapcsolt nyilvános értékesítés után vezették be. A privatizációs alapelvek és eszköztár kialakítása a rendszerváltás időszakában azon az általános helyzetértékelésen alapult, hogy a magánosításra váró vállalatok többsége katasztrofális piacvesztéssel, piacképtelen termékekkel, elavult technológiával, a modern vállalatvezetési és értékesítési ismeretek hiányával küzd – ezeken pedig csak valamely radikális fordulatot hozó szakmai befektető segíthet. Ezért a társaságok publikussá alakítása és részvényeik tőzsdei bevezetése a privatizáció gyakorlatában mindvégig alárendelt szerepet játszott. A kérdés soha nem úgy vetődött fel, hogy alkalmas-e, alkalmassá tehető-e az adott cég a publikus megmérettetésre, hanem mindig fordítva. A tőzsdei alternatíva olyankor merült fel, amikor versenypolitikai (például az OTP, a Mol esetében) vagy egyéb okokból (például a Picknél) az adott cég “függetlenségét” kellett valahogy megteremteni, sőt ez egyes esetekben a pályázati értékesítés meghiúsulását követte (például a Richter esetében). Sem versenyszempontok, sem más érdekek nem gátolták meg azonban, hogy az összes sörgyár és az összes biztosítótársaság szakmai partner többségi tulajdonba kerüljön, de elkerülte a nyilvános tőkepiacot a cukoripar, a papíripar, az építőanyag-ipar, az édesipar és számos más ágazat is, holott ezek néhány cégét bizonnyal fel lehetett volna készíteni az eredményes tőzsdei szereplésre.
A tőzsdei utánpótlást így leginkább a felnövekvő kis vagy közepes méretű, ma még túl kockázatos magánvállalatok adhatják – majd egyszer. Ám ezeknek még rengeteg tanulnivalójuk van, amíg bejuthatnak a “kiválasztottak” klubjába. A tőzsdeéretté válás folyamatában e cégeket segítheti leginkább a kockázati tőke fokozódó szerepvállalása, melynek során a vállalatok felkészülhetnek az intézményi befektetőkkel való együttélésre, hogy egyszer majd a publikus tőkepiacon is sikerrel megjelenhessenek.
A közép-európai zártkörű részvénybefektetésekre (azaz a tőzsdén nem jegyzett részvények vásárlására) elkülönített, professzionális pénzügyi befektetők kezelésében lévő pénzalapok összege ma már meghaladja az 1 milliárd dollárt; ebből több mint 300 millió kizárólag Magyarországon keres befektetési célpontot, és ez az összeg évről évre nő. Sikeres magánvállalatainknak elsőként e befektetőkhöz kellene megtalálniuk az utat, hogy egyszer majd a tőzsdei versenyfutásban is rajthoz állhassanak. A befektetők, kicsik és nagyok, addig is sorban állnak – újabb részvényekre várva.
(A szerző befektetési bankár, a MeesPierson EurAmerica vezető munkatársa)
