A Postabank jelenlegi alaptőkéjének felemelésében szakmai vagy inkább pénzügyi befektetők részvételét tartja kívánatosnak?
– Ez attól függ, hogyan sikerül a nyár eleji tőkeemelés. A bank igazgatósága ugyanis olyan tőkeemelési tervet terjeszt az éves közgyűlés elé, mely két részből áll. Júniusban a jelenlegi részvényeseink, illetve elsősorban magyar üzleti partnereink jegyeznek az új kibocsátású részvényekből. Ezáltal – terveink szerint – összességében 5-10 milliárd forinttal emelkedik a Postabank jelenlegi, 16,5 milliárd forintos jegyzett tőkéje. A második szakaszt, melynek során külföldi szakmai befektető(k) részvételére számítunk, 1997 őszére tervezzük. Ehhez azonban előbb széles körben ismertetni kell a bank nemzetközileg auditált mérlegét. Ez többé-kevésbé megegyezik majd a magyar számviteli szabályok szerinti mérleggel, köszönhetően annak is, hogy a két könyvvizsgáló: az Arthur Andersen és a Prudentia szorosan együttműködött. A jövő héten elkészül az SBC Warburg jelentése, ezt ismertetjük majd a nyári befektetőtoborzón, az úgynevezett road-show-n. Ezek után már többet tudunk majd arról, kik lesznek az új részvényeseink. Elsősorban hitelintézetet szeretnénk szakmai befektetőként megnyerni, amelytől tanulhatunk. Ma még nem lehet tudni, hogy egy vagy több befektető vesz majd részt az alaptőke-emelés második ütemében, mint ahogy azt sem, hogy a kiválasztottak mekkora tulajdoni hányadot szereznek majd a bankban. Mindenesetre nem zárom ki, hogy egy szakmai befektető többségi részesedésre tegyen szert, ám erről a részvényeseknek kell határozniuk.
Szóba került-e az igazgatóság ülésein, hogy a tőkeemelés második szakaszában mekkora befolyásra tegyenek szert, illetve milyen engedményeket kapjanak az új tulajdonosok? Elképzelhető-e például, hogy az elnök-vezérigazgatói posztot szétválasztják, amennyiben egy szakmai befektető többségi részesedéshez jut?
– Ez szóba sem került, az igazgatóság nem szokott ilyesmiről beszélni. Lehet, hogy az utcán, jobban mondva több intézményben ez állandó téma, de a bankon belül ez cseppet sem lényeges kérdés. Persze, amennyiben a Postabank jövője szempontjából létfontosságú, akkor nyilván szétválasztódik az elnök-vezérigazgatói poszt. Egy ilyen irányú esetleges tulajdonosi határozatot követően pedig még mindig ráérek eldönteni, hogy tetszik-e az új felállás, vagy kilenc év után veszem a kalapom.
Végül is mennyi össztőkeemelést tartanak szükségesnek 1997-ben?
– Most 5-10 milliárd, míg az ősszel legalább 10 milliárd forintot.
Mihez kell ez a pótlólagos tőke?
– A bank jövőjéhez, növekedéséhez, üzletpolitikájához. Ekkora tőkenövekmény egyébként már korábban is szükséges lett volna. Nem csoda, hogy a tervezett 20 milliárd forint sem elegendő. Így bőven lenne helye egy szakmai befektető 51 százalékos tulajdoni hányadának megszerzéséhez szükséges nagyobb tőkeemelésnek is.
Az első ütemben tőkét emelők között nemcsak üzleti partnerként, hanem jelenlegi tulajdonosként is szóba kerülhet a Dunaholding (DH). Igaz, az éves közgyűlési tájékoztatókban a DH neve nem szerepel a Postabank 1996. december 31-i részvénytőkéjének 5 százalékát meghaladó tulajdoni hányaddal rendelkező részvényesek között.
– Mert csak a DH-hoz tartozó cégcsoport birtokol mintegy 8,2 százalékban Postabank-részvényeket, a Dunaholding ebből közvetlenül csak 3,7 százalékban részes.
Ezzel szemben Tamás István elnök-vezérigazgató azt nyilatkozta lapunknak (Figyelő, 1997/10.), hogy a Dunaholding-csoport névértéken mintegy 1,5 milliárd forintnyi Postabank-részvénnyel rendelkezik; ebből 1,35 milliárd forintnyi van közvetlenül a DH tulajdonában, a többi pedig más DH-érdekeltségek kezében.
– Ennek az égvilágon semmi jelentősége nincs. Tudomásom szerint a Dunaholding egyébként sem vesz részt a mostani tőkeemelésben. Ha viszont a kérdés arra irányul, hogy úgymond hátulról, a Dunaholdingon keresztül privatizáljuk a bankot, akkor a válaszom: nem. A cég csupán a portfóliókezelésben adja át tapasztalatait bankunknak.
Okozott-e feszültséget, hogy a Postabank nagyobbik, 10,4 százalékos részvénypakettet birtokló osztrák tulajdonosa, az Österreichische Postsparkasse (PSK) nem vesz részt a G-Modus Kft.-vel szembeni követelésekre adott 12 milliárd forintos állami garancia viszontgarantálásában? Értelmezhető-e ez a visszautasítás úgy, hogy a PSK ki akar vonulni a bankból?
– Nyilvánvalóan okozott feszültséget a viszontgarantálás megtagadása, hiszen a többi részvényes számított az osztrákok részvételére. Ugyanakkor mindenki megérti őket, lévén, hogy most folyik – parlamenti döntés alapján – a PSK privatizálása Ausztriában. Ami pedig a tőkeemelésben való részvételüket illeti, erről egymásnak ellentmondó híreket kaptunk.
A 12 milliárd forintos állami garanciavállalást sokan sokféleképpen értelmezik. Az Ön olvasatában ez konszolidációs pénznek számít?
– Nem. Már csak azért sem, mert a kapott összeg visszterhes, azaz visszaadják a tulajdonosok, szemben a konszolidációs összegekkel, amelyeket az állam örökre odaadott az érintett bankoknak.
S mit szól Medgyessy Péter pénzügyminiszternek a Napkelte egy múlt heti adásában tett azon kijelentéséhez, hogy a konszolidáció még nem fejeződött be, mi több, még sor kerülhet újabb akciókra?
– Szerintem a pénzügyminiszter úr nem a Postabankra gondolt.
Ha viszont ez nem konszolidáció, akkor nincs is olyan veszély, hogy az éves közgyűlésén az Ön elmozdítása bármilyen formában szóba kerülhet. Emlékezetes, hogy a konszolidált bankok vezetőit kivétel nélkül menesztették.
– Bár engem sem hagy hidegen, ha a részvényesek menesztenek, de egyelőre nem látok ilyen jellegű veszélyt. Az állam egyébként a garancia fejében nem kért semmit. Mindössze abban állapodtunk meg a pénzügyminiszter úrral, hogy a fontos ügyekben, elsősorban az alaptőkét emelő szakmai befektető kiválasztásában, egyeztetünk. A Postabank ügye ugyanis nem magánügy. Egy nagy lakossági hitelintézet nyilvánvalóan társadalmi téma. Így teljesen nyilvánvaló a pénzügyminiszter azon elvárása, hogy a fenti és az ahhoz hasonló kérdéseket megvitassuk.
A Postabank számára valószínűleg nem lényegtelen, hogy közvetlen állami tőkeemelés helyett viszontgaranciát kapott. A Postabank tulajdonosai közül sem a két társadalombiztosítási önkormányzatot, sem a százhalombattai önkormányzatot, de talán még a Magyar Postát sem igazán veti fel a pénz. Ennek ellenére részt vállalnak a viszontgarantálásban éppúgy, mint a tőkeemelésben. Ha viszont nem tudják ehhez előteremteni a minden bizonnyal nem kevés összeget, akkor végső soron mégiscsak az államnak kell közvetlenül helytállnia.
– A tulajdonosok azonban a vagyonukból, s nem a folyó költségvetésből teremtik elő a szükséges összegeket. Nem arról van szó tehát, amit megint csak azok a bizonyos intézmények sugallnak a sajtónak, hogy például a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat a kisnyugdíjasok pénzeiből fedezi majd a viszontgaranciát.
A tb-önkormányzatok vagyona viszont többek között olyan elemekből áll, mint mondjuk az OTP Bank részvényei. Azaz: a viszontgarantáláshoz szükséges összegeket kénytelenek lesznek olyan vagyonrészek eladásából előteremteni, amelyek már jó ideje a Budapesti Értéktőzsde kitűnően futó papírjai.
– A Postabank legalább akkora érték Magyarországon. Ha abból indulok ki, hogy kiket hallottam a helyemre jönni, otthagyva jó állásokat; vagy arra, hány külföldi érdeklődik a bank iránt; avagy, hogy az SBC Warburg milyen árfolyamot jósol az új részvények kibocsátására, akkor szerintem van olyan jó befektetés a Postabank is, hogy a papírjai megvásárlásához szükséges tőkét esetleg más bank részvényének eladásával teremtsék elő. Három olyan tényezővel rendelkezünk ugyanis, amelyek alapján szerintem egy bank érték. Ezek: jó az infrastruktúránk – ebből a szempontból elég jól vizsgáztunk február 28-án; van piacunk – például a vegyipar, az energetika és a telekommunikációs ágazat nagy részét finanszírozzuk; végül rendelkezünk forrásallokáló képességgel.
Hogyan minősítette a nemzetközi könyvvizsgáló a bank ingatlanportfólióját?
– Nem olyan rosszul, mint gondolnák. Átlagosan megfelelőnek találta, egyes portfólióelemeket pedig, még ha ez első hallásra meglepő is, alulértékeltnek.
Miért álltak ellen olyan sokáig annak, hogy nemzetközi könyvvizsgáló auditálja a bank mérlegét és eredménykimutatását? Ennek a defenzívának a leglátványosabb megnyilvánulása 1995 nyarán volt, amikor Bokros Lajos akkori pénzügyminiszter sürgette valamelyik nemzetközi auditor bevonását.
– Sokan hajlamosak elfelejteni, hogy nekünk az alapítást követően, 1989-91 között a Price Waterhouse volt az auditorunk, 1992-től pedig a Price Waterhouse-ból kivált Prudentia auditálta a könyveinket. Az elmúlt években nem volt igazán alkalmas az idő arra, hogy a nemzetközi könyvvizsgálók valamelyikét felkeressük. Ez összefüggött azzal az állami politikával, mely akkoriban a konszolidációt övezte. A Postabank vezetőségét gyakorlatilag sok éve el akarták takarítani az útból, s adott esetben ennek a nyomásnak sokszor eszköze volt a könyvvizsgáló. Ma viszont már nem érzem ezt a veszélyt, megváltozott a társadalmi kontroll, s megváltoztak a Big Six tagjai is.
Azokat a problémákat, amelyeket az Arthur Andersen most feltárt, mikor vették észre? Hiszen amellett, hogy a tőkeemelés szükségessége az erőteljes növekedés okán szinte állandóan napirenden volt, az 1996-os éves közgyűlésen is szóba került a befektetési portfólió átalakítása.
– Ezeket a gondokat már a bankkonszolidáció idején feltártuk. Csak akkor nem tekintették konszolidációra alkalmasnak a Postabankot. Pedig mi is átestünk azon a vállalati szindrómán, amelyen az egész magyar bankrendszer. Amikor a vállalati követelések után, a jogszabályok változása okán, céltartalékot kellett képezniük a bankoknak, a Postabank sem volt kivétel. Ám az állami illetékesek úgy vélték, a bank olyan gyorsan növekszik, olyan erős a likviditása, hogy képes lesz egyedül megoldani a problémáit. A bank azonban olyan gyorsan növekedett, hogy még a kétévenkénti tőkeemelés sem volt elegendő. Hiába fejlődtünk, ezt a helyzetet nem tudtuk rendesen kezelni. Mivel tehát ezt a problémát már évekkel korábban felismertük, szinte semmi újdonság nem volt az Arthur Andersen megállapításaiban.
A bank tehát 1992 körül úgy vélte: helye van a konszolidációs körben, de a politikai döntéshozók körében nem talált fogadtatásra ez az elképzelés?
– Erről inkább nem nyilatkoznék. Azt hiszem, a mai napig is az a bank egyik morális erőssége, hogy mi nem vádaskodunk. Február 28-a óta sem neveztem meg senkit: céget, cégcsoportot, személyt, intézményt, mint a betétesi roham lehetséges okozóját.
Most konkrét cégről, cégcsoportról beszélt, mint amely kárt akar okozni a Postabanknak?
– Igen. Bővebbet azonban nem mondok mindaddig, amíg le nem zárul a Központi Bűnüldözési Igazgatóság nyomozása.
Ön arról volt ismert, hogy politikai kapcsolatrendszere kiegyensúlyozott. Az előbbi válaszból viszont arra lehet következtetni, hogy ez nincs így, vagy legalábbis ez volt a látszat korábban.
– A politikai kapcsolataim mindig is hektikusak voltak.
Ma is azok?
– Nem tudom, mit értünk kapcsolatrendszeren. Mindenesetre a február 28-i események után mind a kormányzó, mind az ellenzéki pártok hallatlan felelősséggel álltak a Postabank mögé; azt képviselték, hogy támogatni kell a bankot. Amúgy a politikai kapcsolataim általában jónak mondhatók. Persze, miután a bankvezetők közül én vagyok a legrégebben a helyemen, nyilván én is kapom a legtöbb kritikát.
S hogyan lehet egy ilyen kritikasorozatot kivédeni?
– Sehogy.
Nem kell megfizetni ennek az árát?
– De. Az EKG-m néha szörnyű képet mutat.
Nem átvitt értelemben kérdezzük. Pénzre gondolunk…
– … ha arra gondolnak, hogy korrumpálni kell valakit, akkor nem. Ez megint egy olyan sematikus felvetés, ami csak eltereli a figyelmet az igazi problémáról.
Egyébként meglepődött a február végi betétesi roham mértékén?
– Természetesen betétesi rohamra nem számítottam, noha tavaly november óta készültünk valamilyen fajta nyomásra (természetesen nem a betétesek oldaláról). Rendkívül sok jelét tapasztaltuk a bank ellen készülődő támadásnak. Ez talán azzal is összefüggött, hogy túl korán bejelentettük: szakmai befektető bevonásán gondolkodunk, ami által megoldódhatnak tőkeproblémáink.
Akkor is kitört volna a pánik, ha 1996 novemberében a volt Állami Bankfelügyelet részletesen ismerteti az Arthur Andersen jelentését?
– Szerintem elég részletesen ismertette, legalábbis a sajtóban a jelentés minden lényeges pontja megjelent. Amúgy az Arthur Andersen semmilyen drámai megállapítást nem tett: 5 milliárd forint pótlólagos céltartalékolást tett szükségessé, és ezt még tavaly meg is képeztük.
Ehhez képest elég nagynak tűnik az a bizonyos 5 milliárd és az 1996-os év után végül megállapított mintegy 26,1 milliárd forintos (amelyből az állam 12 milliárd forintot garantált) pótlólagos céltartalék-képzési igény közötti különbség.
– Ha nem lett volna pánik, akkor nem lett volna ekkora a pótlólagos céltartalékképzési igény sem. Az eseményeket követően azonban a menedzsment és a nemzetközi auditor is úgy gondolta, hogy igen nagy tartalékot kell képezni.
Ezek szerint a Postabank most túltartalékolt, vagyis a minősített befektetések és a kihelyezések után indokolt mértéken felül fedték le a kockázatot?
– A könyvvizsgáló biztosan azt mondaná, hogy nem, én viszont, mint aki kilenc éve vezetem a bankot, azt mondom: igen.
De Ön azt is mondta 1994 októberében egy igazgatósági ülésen (Figyelő, 1997/10. szám) a Postabank akkor 6 százalék körüli tőkemegfelelési mutatójával kapcsolatban, hogy “nincs közgazdasági értelme az 1994. év végéig elérendő 8 százalékos tőkemegfelelési mutatónak”, holott a törvény már akkor is előírta, hogy folyamatosan fenn kell tartani a 8 százalékot.
– Ez a 6 százalékos tőkemegfelelési mutató az év októberére, az igazgatósági ülés időpontjára vonatkozott. A törvényben előírtaknak megfelelően az év végére elértük a 8 százalékos mutatót.
De tavaly sem feleltek meg valamennyi törvényi előírásnak. A szavatolótőke 100 százalékában maximált befektetésértéket a Postabank 599 millió forinttal lépte túl. Két társaság esetében pedig, összesen 420 millió forint összegben, megszegték a vállalkozás saját tőkéjének 51 százalékában maximált közvetett és közvetlen tulajdoni részesedésre vonatkozó szabályt. Végül a kapcsolt hitelek állománya is meghaladta a törvényes limitet.
– Ma viszont már valamennyi törvényes előírásnak megfelelünk.
