Ó riási a tét. A WTO-ba való felvétel nyomán a gyorsan növekvő kínai gazdaság megnyílhatna a szabadabb nemzetközi verseny előtt, s ez a külföldi exportőrök és befektetők számára hatalmas üzleti lehetőséget kínálna. Néhány fontos részletengedményt tettek is Genfben a kínaiak. Például “megígérték”, hogy a külföldi exportőrök a jövőben közvetlenül, kínai állami vállalatok közbeiktatása nélkül is lebonyolíthatják üzleteiket. Ám ez kevésnek bizonyult a megegyezéshez – s így ahhoz, hogy Kína gyakran kiszámíthatatlan nemzetközi kereskedelmi kapcsolatai a WTO-tagság révén stabilabb alapokra kerüljenek, és a nyugati bírálók által “magányos sárkányhoz” hasonlított ország rákényszerüljön a szabadkereskedelem elvein nyugvó, kötelező erejű szabályok betartására.
Kína már egy évtizeddel ezelőtt kérte felvételét a GATT-ba, a WTO elődjébe. Ám a tárgyalásokon nem sikerült érdemi engedményeket elérnie, ezért Peking nemegyszer azzal fenyegetőzött, hogy feláll a tárgyalóasztal mellől. Most azonban úgy tűnt, hogy a kínai-amerikai politikai kapcsolatok taktikai jellegű felmelegedésével megszűnhet az előrelépés egyik legnagyobb akadálya. Peking évek óta azzal vádolta Washingtont, hogy makacsul meghiúsítja Kína felvételét; most az amerikaiak gyorsabb tárgyalásokat és rugalmasabb hozzáállást ígértek. Válaszképpen Kína üzletszerűbb magatartást és nagyobb kompromisszumkészséget mutatott – ez szakítást jelentett korábbi meggyőződésével, hogy fenyegetéssel és hangoskodással is bejuthat a WTO-ba. Ám így is csak az amerikai kereskedelmi főmegbízott, Charlene Barshefsky által megfogalmazott követelések (könnyebbik) felét sikerült áttekinteni. Nyitva maradtak olyan döntő kérdések, mint a veszteséges kínai állami ipar szubvencionálásának fokozatos megszüntetése, az import-diszkrimináció és a kínai agrárpiac megnyitása. A kínai importvám átlagosan ma is négyszerese a japánnak; a bankrendszer, a médiapiac és a telekommunikáció pedig mindmáig hozzáférhetetlen.
Peking merevsége annyiban érthető, hogy az ország 110 ezer állami vállalatának fele veszteséges. Ezek a befektetések 60 százalékát nyelik el, miközben – kétes statisztikák szerint is – csak a GDP 40 százalékát termelik meg. Termékeik jó része a kínai piacon is eladhatatlan: a raktárkészletek értéke eléri a 65 milliárd dollárt, a GDP 8 százalékát. Ennek a szektornak a szanálásához – mondották Pekingben Eizenstat amerikai külkereskedelmi miniszterhelyettesnek – a foglalkoztatottak 40 százalékát (!) kellene elbocsátani. Ez pedig társadalmi robbanáshoz vezetne éppen a Teng halála utáni és a Hongkong “átvételét” követő bizonytalanság korszakában.
Ez a racionális oka annak, hogy hallatlanul nehéz feladat Kína számára a WTO belépési feltételeit összhangba hozni a tagsággal kapcsolatban erősen gyanakvó hazai érdekcsoportokkal, köztük az állami vállalati lobbyval és az állami kereskedelmi vállalatokkal, amelyek a tagsággal elveszítenék monopolhelyzetüket. Jogos tehát az állami vállalatok félelme, hogy a keményebb nemzetközi verseny kiszorítja őket a piacról, és érthető az állami vállalati lobby hatékony “rájátszása” az új politikai vezetés aggodalmaira. Hiszen nem tagadható, hogy a WTO-tagság katasztrofális mértékben növelheti a városi munkanélküliséget.
Peking szemében ehhez képest érthetően elhanyagolható nagyságrendű az a washingtoni panasz, hogy az USA külkereskedelmi hiánya Kínával szemben 40 milliárd dollár körül mozog. Amerikai oldalról persze a kínai érdekeltséggel rendelkező amerikai vállalatok támogatják Peking WTO-tagságát. A megállapodásnak azonban az amerikai agrárlobby kielégítése érdekében a mezőgazdasági piacokat is meg kellene nyitnia, mert enélkül még egy kedvező amerikai kormánydöntés sem nyerheti el a kongresszus jóváhagyását. Feltehetően igaza van a Business Week kommentárjának, amely nem számol Kína gyors WTO-felvételével, és úgy véli: “megkezdődött a lassú tánc a sárkánnyal”.
